Balla D. Károly: Élted volt regénye

1.0Könyvek Online. BDKhttps://konyvek.cafeblog.huBalla D. Károjhttps://konyvek.cafeblog.hu/author/ungpartygmail-com/Balla D. Károly: Élted volt regényeA posztmodern trükkregények csapdájába szándékosan lép a szerző, s vele magunk is csattanni érezzük a szövegvasat. (T. T.) <h1>Egy önmagát mintázó torzó</h1> [caption id="attachment_12976820" align="alignright" width="191"]<img class="wp-image-12976820 size-medium" title="Balla D. Károly könyve: Élted volt regénye, Basel, 1998" src="https://konyvek.cafeblog.hu/files/2020/12/elted_200-191x300.jpg" alt="Balla D. Károly: Élted volt regénye" width="191" height="300" /> A posztmodern trükkregény[/caption] Elsőként megjelent, de nem első regényem. Mert bár tény, hogy az Élted volt regénye évekkel hamarabb jelent meg (1998), mint a Szembesülés (2005), ám az utóbbi már 1996-ban készen volt és kiadásra várt. Két kiadót is megjárt, de nem kapott pájázati támogatást, míg a kézirat egy harmadik kiadóhoz került, és itt is csak másodszori pájázás után jelent meg. Az is tény, hogy a várakozás évei alatt többször átdolgoztam, 2002-ben szerkezetét is megváltoztattam, ettől azonban a Szembesülés így is első(ként írt) regényem marad. A második, az Élted volt regénye szövegén 1996 őszén kezdtem dolgozni, és 97 márciusában be is fejeztem, így a regény voltaképp egy hosszú tél alatt készült el. Lassan fél évszázados írói pájámra visszatekintve töprengés nélkül ki tudom választani azt az egy munkámat, amejknek megírása közben a szövegalkotás és történetszövés együttes öröme legméjebben átjárt. Ez pedig éppen ez a regény. Örömszöveget írtam, tobzódtak bennem az ötletek, fordulatok, ömlöttek a mondatok. Az építkezés nagyrészt teljesen spontán módon történt: egyik ötlet hozta a másikat, egyik megoldás vetette fel a következő megoldatlanságot. Egy nagy szövegrejtvénybe ágyazódik a voltaképpeni fő cselekmény, amejnek legfőbb funkciója, hogy kitöltse a keresztrejtvény üresen maradt kockáit - fogalmaztam egy naplójegyzetben. <h2>A könyv kiadásának kronológiája</h2> <ul> <li>1997 nyarán Balla Bálint professzor, a baseli székhejű Európai Protestáns Szabadegyetem könyvkiadói lektorátusának vezetője a szervezet tanácskozásán, számomra meglepő módon, könyvkéziratot kért tőlem</li> <li>a regényem ekkor már készen volt, elküldtem</li> <li>az EPMSZ könyvkiadói profilját ismerve egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy vevők lesznek az effajta „szövegirodalomra”</li> <li>Bálintnak tetszett posztmodernkedésem, elolvastatta a Szabadegyetem másik szociológus professzorával, Kende Péterrel, ő is kiadásra méltónak találta</li> <li>Ilia Mihály szegedi irodalomtörténész külső lektori véleménye adta volna meg a szabad utat, de az írásos jelentés részéről végül is nem készült el, csak telefonon erősítette meg Bálintnak, hogy a mű ígéretes</li> <li>1997 ősze fojamán az UngBereg Alapítvány végezte a tördelést és nyomdáztatást</li> <li> 1998 februárjában került az anyag nyomdába</li> <li>a 3000-es példányszám imponálóan magas volt, ebből én 200-at kaptam szerzői honoráriumként és alapítványunk közreműködéséért</li> <li>1998 áprilisban a könyvet a Budapesti Könyvfesztiválon mutattuk be</li> </ul> A postán kapott kézirat és a regény a regényben ötlete nem túl eredeti, de a kerek egész külső részének (vagyis a keretnek) a szövegével, mint eredetileg elbeszélésnek írt opusszal második hejezést nyertem a Holmi 1997-es novellapájázatán. Mindezekről és a kritikai fogadtatásról itt: <ul> <li><a href="http://ungparty.net/blog/2018/08/30/20-eve-jelent-meg-az-elted-volt-regenye/" target="_blank" rel="noopener">20 éve jelent meg az Élted volt regénye</a></li> </ul> A blogbejegyzésből megtudható, hogy nincs birtokomban adekvát kézirat... De adekvát kéziratrészletek akadnak. <h3 style="padding-left: 30px">Balla D. Károly</h3> <h2 style="padding-left: 60px">Élted volt regénye</h2> - részlet (elipszilonokkal) a valóságról és a művészet lényegéről - Elejtettem egy jókora kémcsövet (szerencsére üres volt), és persze darabokra tört a labor linóleummal fedett betonpadlóján. Miközben a szilánkokat sepertem a szemétlapátra, Ákos megkérdezte: – Na, te fizikus, mondd csak meg, miért esett le az a kémcső. Nem válaszoltam azonnal. Az érezhető éllel használt „te fizikus” megszólításból értettem, Ákos nem olyan választ vár, hogy „mert ügyetlen voltam” vagy „mert kicsúszott a kezemből”, hanem az érdekli, értem-e a történtek fizikai természetét. Igyekeztem hát pontosan fogalmazni. – Az a kémcső Newton második törvénye értelmében olyan gyorsulásra tett szert, amelyet a Föld tömegvonzásának… – Egy pillanat! – állított meg, meglehetősen udvariatlanul. Majd így folytatta: – Ezzel azt akarod mondani, hogy a kémcsöved Newton törvényének engedelmeskedett? – Igen. „Az erők hatásának kitett test olyan gyorsulással mozog…” – A törvényt én is tudom. De nem ez érdekel, hanem az, valóban úgy gondolod-e, hogy a tárgyak bizonyos törvények értelmében, azoknak megfelelve mozognak? – Miért, te nem így gondolod? – És mondd csak, mi történt az elejtett tárgyakkal azelőtt, hogy Newton megalkotta volna törvényeit? – Ugyanígy viselkedtek. – Akkor ezt mivel magyarázod? – A természet törvényei attól függetlenül léteznek, hogy ki és mikor fedezte fel őket. – Csakugyan? – Miért, szerinted nem? – De nem ám. – Hanem? – A törvények a mi elménk tökéletlen mankói, amelyekkel igyekszünk megközelíteni a valóságot. – Hülyeség. Csak nem azt akarod mondani, hogy az általános tömegvonzás nem létezik, csupán a mi fikciónk? – De bizony. Ami létezik, az csupán és kizárólag maga a nagy büdös valóság, amelynek fogalma sincs sem gravitációról, sem törvényekről, egyszerűen csak van. És hogy létezéséről képet alkossunk magunknak, ezért aggatjuk rá felismerésünk segédeszközeit: a törvényeket. – Ez idealizmus. – Túrót, apuskám. Ez a legvadabb materializmus. Nem a dolgok létezését tagadom, hanem éppen hogy csak a dolgokat tartom létezőknek. Amit a dolgokról tudunk – ide értve az összes törvényt – az viszont már a mi vélekedésünk. – Ezek szerint tagadod a valóság megismerhetőségét. Hogy is hívják ezt? Agnoszticimus? – Még mindig nem érted. A valóság tetszőleges mértékben megismerhető, ez csak a megismerés idejétől, eszközeitől, körülményeitől függ. A megismerés közben alkotott kép azonban nem része ennek a valóságnak. – Ez szerintem puszta okoskodás. Csupán a valóság fogalmának értelmezését szűkíted le, és erről az alapról mondasz ellent. – A valóság fogalma nem gumiabroncs, hogy szűkíthető vagy tágítható legyen. – Na jó, akkor szerinted mi a valóság? – Az, ami objektíve létezik. – Tudatunktól függetlenül, ahogy tanultuk. – Na ja. – A gravitáció viszont szerinted függ a tudatunktól. – Nyilván, hiszen mi alkottuk meg. – A gravitációt? – Hát persze. – Na jó, hagyjuk abba, mielőtt összevesznénk. – Hát nem érted? A gravitáció a mi fogalmunk, amellyel kifejezünk egy viszonyt. Maga a viszony azonban nem része a világmindenségnek. – A gravitáció nem viszony. – Hanem? – Jelenség. Mint az energia vagy a fény. Szerinted ezek sincsenek? Ákos ezen a ponton gondolkozott el először. Azt hittem, sikerült éket dugnom gondolkozásának jól illeszkedő fogaskerekei közé. Lassan, vontatottan fűzte szavait, amikor újra megszólalt. – Nem fogalmaztunk eléggé pontosan. Gravitációról kezdtünk beszélni, miközben te a jelenségre, én viszont az ezt leíró törvényre gondoltam. Hogy jól értsd: a szabadesés létezik, de az ezt leíró newtoni törvény kreáció; a te értelmezésed szerinti gravitáció, a gravitációs jelenség szintén létezik, de a tömegvonzást leíró gravitációs törvény már csupán a mi fejünkben van jelen. Gömbök léteznek, de a gömböt leíró képletet az ember találta ki. – Csúsztatod a fogalmakat. A törvényeket most mintha megfogalmazott formájukkal helyettesítenéd. Én sem állítom, hogy a mondat, amely szerint „Az erők hatásának kitett test… stb.” része a valóságnak, de amit jól-rosszul kifejez, maga a törvény, az igenis van. Van, mint a dolgok tulajdonsága, ha tetszik: viszonya. Ezek a tulajdonságok, viszonyok elválaszthatatlanok még a te értelmezésed szerinti „steril” valóságtól is. Azaz: vannak, részei a természetnek. És itt megint következett egy olyan mondat, amely újra közelebb vitt Ákos ellengondolkozási technikájához: – Mindazonáltal azt a kémcsövet nem Newton törvénye csavarta ki a kezedből, hanem elejtetted, s miközben öntudatlanul esett, esésének csupán halvány és tökéletlen leírását adhatta az általad eleve létezőnek hitt törvény. Egy következő emlékezetes beszélgetésünk ilyen előzmények után zajlott: Egyik éjszaka én fizika-dolgozatom számításait végeztem, Ákos meg kiterített maga elé egy jókora wattmann-papírt és azon szöszmötölt. Gondoltam, valami műszaki rajzot javítgat, de furcsálltam, hogy se vonalzó, se körző, se szögmérő vagy más ezekhez hasonló alkalmatosság nem volt a keze ügyében, s arca is mintha átszellemültebb lett volna, mint a rutinfeladatok végzésekor. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, alig vártam, hogy óra nulla-nulla legyen, amikor is felállhatok ellenőrizni néhány műszer állását. (Mivel ő számított rangidősnek, ezt a munkát mindig én végeztem, bár ebben soha nem állapodtunk meg.) Amikor az íróasztala közelében sorjázó konkláverekhez értem, oda-odalestem a papírjára. A látványt így oldalvást is lenyűgözőnek találtam, nem álltam hát meg, hogy mögé ne lépjek. – Te, ez micsoda? Ákos összerezzent, láthatólag észre sem vette, hogy felálltam helyemről. – Mi lenne. Egy rajz. – Azt látom. Nagyon érdekes. De mit ábrázol? – Szerintem azt is látod. – Látni látom, csak nem értem. Hallgattunk egy sort, barátom nem zavartatta magát, folytatta a munkát. – Elmagyarázod? – Régen rossz, ha magyarázni kell. – Ha egyszer nem értem. – A te bajod. – Mégis: adj valami támpontot. Mondd el, hogy mit akarsz ezzel kifejezni? – Ha el tudnám mondani, nem kellene lerajzolnom. Olyan, mintha azt akarnád, „meséljek el” egy szonátát. – Csak van valami értelme. – Az, hogy csinálom. – És az nem, hogy én nézem? – Neked az. – Akkor nekem is kellene tudnom róla valamit. – Hát tudj. – Mondjad! – Én nem mondom, én rajzolom. Ha kell neked értelem, hát értelmezd magadnak. Nekem mi közöm hozzá? – Ez öncélúság. – Az. Ahogy egy szonáta is öncélú. – A zeneszerző mindig számít a közönségére. Szerintem a festő is a nézőre, az író az olvasóra. Tudod, hogy én is írogatok… – Frászt, apuskám. Mindenki magának fest, komponál, ír. – Na ne viccelj. Elképzelem Petőfit, amikor írja a Talpra magyart – magának. – Ez ritka kivétel. Az igazi művészek többsége magányos volt, elvonulva alkotott, és a legkevésbé sem érdekelte, mihez kezd a világ a műveivel. – A művészet értelme mégis csak az, hogy utat talál a közönséghez. – Túrót. Semmi köze a közönséghez. Ez már nem a művészet, hanem a befogadás. Más tészta. – Akkor mi a művészet célja? – Nincs neki olyan. – A művészet céltalan? Akkor hogyan keletkezik? – Célja nincs, de van oka. Ezt talán Kassák mondta. A művész előtt nem lebeg semmilyen cél, hanem belülről készteti valami. – Aha. Az a bizonyos ihlet. Nem igazán hiszek benne, én még úgy igazán… – Nevezd, aminek akarod. Csontváry isteni sugallatnak mondta, Van Gogh szent révületnek, Beethoven belső hangnak, József Attila intuíciónak. – Intuitíve bele is halt abba, hogy nem kellettek a versei. Bármit odaadott volna azért, hogy népszerű legyen. – Ez csak az egyik énje volt, a szeretetre éhes kisfiú. Az feküdt dacból a vonat alá. A másik énje elbújt az anyja nagy ruhásszekrénybe, amelyben egyetlen gyertya fűtött és világított, és úgy írt. – Az Csokonai volt. – Mindegy. Nem a művészet akar népszerű lenni, legfeljebb a hiú és ostoba művész. – A művészetet azonban pechedre művészek csinálják. – Igen, de aztán függetlenednek egymástól… – Igen? – …és a mű akkor is mű, ha soha nem kerül közönség elé. – Tessék? – Ahogy mondtam. – Szerinted egy festmény akkor is betölti szerepét, ha soha senki meg nem láthatja; egy szimfónia akkor is esztétikai értéket képvisel, ha egyszer sem hangzik el? – Pontosan. De mi az, hogy „betölti szerepét”? Ki mondta, hogy a művészetnek szerepe van? – Na jó, itt kell abbahagyni… – Ez a vers majd megfőzi az ebédet, ez a szobor meg elmegy vásárolni… „Vers, eredj, légy osztályharcos”, ahogy a te Attilád, mint valami Móricka, elképzeli. – Hülyeségeket beszélsz. Tudod, hogy mit értek szerepen. – Na mit? – Előbb te mondd meg, hogy szerinted mi a művészet. Ezek után nagyon érdekelne. – Nálam okosabbak sem tudják, hogy micsoda, de nagyjából tudom, hogy mi nem. A művészet nem valami eszköz, ahogy te képzeled, nem olyan, mint amikor valaki kifarag egy kapanyelet, és aztán majd mások használni kezdik. A művészet ilyen szempontból céltalan, sőt: értelmetlen, és semmi köze nincs ahhoz, kik, mikor és hogyan fogják „használni”, megértik-e, s mit értenek meg belőle. A művészet az alkotó magánügye. – És a szerencsétlen befogadó hol van ebben a képletben? – Ebben sehol. Az egy másik képlet. – És az nem művészet, ha a koncertteremben megszólal egy szimfónia? – Persze, hogy nem. Az már interpretálás és befogadás. – A karmester tehát nem művész? Itt elhallgatott egy pillanatra. Előre elképzeltem, hogy következő mondata így kezdődik majd: „mindazonáltal”, de ennek még nem volt itt az ideje. – Azt hiszem, megint fogalmi zavar állt be közöttünk. – Ez eléggé valószínű. – Te a művészetbe beleképzeled holdudvarát is, mindazt, ami fénylik, hullámzik körülötte. Te folyamatnak hiszed azt, amiről én úgy vélem: mozzanat. Egyszeri, megismételhetetlen aktus, amiben az alkotón kívül nincs benne más, legfeljebb a Jóisten. – Te meg összetéveszted az óriási művészetet az alkotási mozzanat törpe gesztusával. – Az alkotás végén ott a mű, s ebben sűrűsödik össze mindaz, ami művészet. Ez az aktus vége. Hogy később mi történik, az közömbös. – És ha én most a te rajzodat megfogom és bevágom valamelyik kemencébe, ahol egy pillanat alatt elég, akkor hová lesz a művészet? Hallgatott egy sóhajtásnyit, és így folytatta: – Az igazi műalkotás ebből a szempontból megsemmisíthetetlen. Ha már egyszer létrejött, akkor van, nem lehet elpusztítani, csak anyagtalanná tenni. – Mintha materialista lettél volna eddig. Most meg jössz a Jóistennel, meg hogy csak az anyaga semmisül meg… Akkor mi marad? A rajz lelke? – Másképp gondolom… Nézd… Szerinted a történelem van vagy nincs. – Öööö… Hát van. – És hol van az anyaga? Miből van? – Hát… A tudatunkban… – Csakugyan? És ha e percben kihal az emberiség, megsemmisül az összes emberi tudat – akkor már nincs történelem? – Öööö… – Na látod, hát valahogy ez áll a művészetre is. Ami létrejött egyszer, az attól függetlenül létezik, hogy mi a további sorsa. Egy regény elveszett kézirata vagy összekeveredett és szétszórt lapjai nem állnak igazi kapcsolatban a voltaképpeni művel, létezésük vagy megsemmisülésük nem befolyásolja a műalkotás meglétét. Ezért mondom: a művészet független a közönségétől. Mindazonáltal lehet beszélni kisugárzásról, hatásról, befogadásról, előadásról, célról, szerepről vagy mondanivalóról, bármi hülyeségről – de mindezek már a befogadó közeg tulajdonságai, s nem tartoznak magához a művészethez. Még egy vasárnapi ebéd is attól függetlenül az, vajon megeszik-e vagy sem; hát akkor egy grafikának ugyan mi köze lehet ahhoz, hogy te mit gondolsz róla. Azt hittem, mára ennyi az okítás. De Ákos rajzára bökött és még folytatta: – Ez itt pedig, egyébként, ha nem látnád, egy olyan önmagába visszatérő alagút, amelyben az idő is körbejár, s így a végtelenség érzetét kelti itt ebben a lényben, akit eltorzított a tér görbülete, ezért aztán egyszerre látni minden oldalból, amint belép az örvénybe, szimbolizálva élet és halál egymást feltételező abszurditását, vagyis azt, hogy csak az élhet, ami meghal egyszer, s meghalni csak az képes, ami már élt, szemben azzal, ami eleve élettelen, s aminek ezért a halál nem képes intenzívvé tenni létét, így aztán szét is folyik az időben, térben. Na, érted már? (részlet <a href="http://ungbereg.hhrf.org/konyv/" target="_blank" rel="noopener">Balla D. Károly: Élted volt regénye c. könyvéből</a>) richhttps://konyvek.cafeblog.hu/files/2020/12/elted_200-150x150.jpg150150