Nagyon rafinált mű ez. Két regény: az egyiket a rejtőzködő narrátor írja (azt olvassuk), a másikat meg az ő hőse, a főszereplő írja… Sokféleképpen megközelíthetjük a Tejmozit, és a sok közelítés egyszerre lehet itt érvényes. Aparegény. Anyaregény. Egy város, egy régió (Ungvár, Kárpátalja) sorsának regényes felvillantása. A festészet, a nyelvészet, a komolyzene, a filozofálás révén, a természettel való kapcsolat révén előadott világérzékelés regénye. A tradícióval történő provokatív, bátor szembenézés regénye… A haldoklások, hagyatkozások regénye. Az emlékezés, a gyerekkor felidézésének regénye. És nem utolsósorban: a regényírás regénye. (Károlyi Csaba, ÉS)
borítóterv: Balla Csönge
Könyveim közül a Tejmozi [Magvető, 2011] kapta a legtöbb szakmai értékelést, nagyrészt elismerőeket. Sok okos elemzés tárta fel a regény méj*rétegeit, lélektani és filozófiai hátterét. Volt, aki egyenesen egzisztencialista regénynek nevezte, és volt, aki megtalálta benne a dolgok komplex létezésről alkotott elméletemet és az írásnak mint önbeavató gesztusnak az értelmezését. Ha igaz a vélekedés, hogy prózaműveimmel (ide értve a Szembesülést is) sikerült egyfajta saját létfilozófia irodalmi interpretációját megalkotnom, akkor, azt hiszem, elértem a legtöbbet, amit regényíró elérni remélhet. Ha ehhez hozzávesszük, hogy szemben a tobzódó filológiai apparátusa miatt túlterhelt Szembesüléssel, a Tejmozi jól olvasható és történéseiben könnyen követhető, átlátható szerkezetű szöveg, akkor voltaképp legsikeresebb munkámnak is tekinthető. No persze az önmagát író és interpretáló regény trükkös megoldásairól itt sem mondhattam le, és számomra az is fontos, hogy a Tejmozi egy ojan posztmodern szövegjátékból fejlődött regénnyé, amej más nyelven keletkezett kortárs prózaműveket is bevonzott. Érdekes módon ezt a körülményt és azt, hogy számos korábbi opuszom beépült a regénybe, kritikusaim nem említik, egyedül Hidi Tünde részletezi tanulmányában:
A Tejmozi alapját az azonos című 2005-ös novella képezi, mely a szerző Egy mondat a… című internetes interakciójának eredményeképpen született. Balla D. arra kérte írótársait, küldjenek mondatnyi fordítást „egy magyarul még meg nem jelent idegen nyelvű kortárs irodalmi prózaműből”. A felhívásra 30 fordítótól 43 szerző 53 mondata érkezett, s Balla D. a hiátusokat saját szövegekkel kitöltve ezekből alkotta meg az ős-Tejmozit (2004). Majd az eredeti mondatokat eltávolítva „súlyosbított hiányt” hozott létre (Tejmozi című novella, 2005). A regény szövegébe beépítette A nimfa és az unikornis című kisnovelláját is, melyet eredetileg a zEtna webmagazin felhívására készített. Ugyanígy regényrészletté vált az Ikerkannibálok című novella (2005). A szerző internetes naplójában beszámol róla, hogy az alaptörténethez felhasználta Mácsai Pál színművész személyesen, szóban elmesélt emlékét (a festőművész apa aktokat fest, közben komolyzenét hallgat). Izgalmas jelenség, ahogy a regény szövege párbeszédbe lép a Harmadvalaki verseskötet számos darabjával: A síklakó ciklus olyan verseinek prózai átirata ékelődik be a szövegbe, mint Az alpakka bonbonniére titka, a Zuhanás és Az összerakhatatlan, valamint a Magadálmodás jópár haikuja. A Tejmozi hőse szinte szóról szóra megismétli az Élted volt regénye narrátorának a regényírás lehetetlenségéről szóló monológját, az én-tudat hasadtságát tematizáló eszmefuttatás pedig a Szembesülés Oresztészének szájából és a Tejmozi hősétől ugyanolyan megfogalmazásban hangzik el. A példák hosszas sorolását az indokolja, hogy szeretnénk rámutatni, a Tejmozi egyfajta összegzés a prózai életműben, mely esszenciálisan tartalmazza azokat a legfőbb esztétikai tapasztalatokat, melyeket a szerző három évtizedes munkássága során kiérlelt. Azáltal, hogy megírta aparegényét, nem csupán egy igen divatos kortárs irodalmi vonulathoz csatlakozott, hanem az apa-fiú viszony korábban is rendre előbukkanó problémakörét dolgozta fel minden eddiginél részletesebben. Ráadásul mindezt oly módon valósította meg, hogy ezúttal valószínűleg sikerült kivédenie a közvetlen megfeleltetéseket saját biográfiájával (a Szembesülés Egiszthosz-Agamemnon szembenállása oly hitelesen képezte le a Balla-Kovács konfliktust, hogy a szerzői tanács ellenére nehéz lett volna ellenállni az azonosítás kísértésének és a további valóságvonatkozások számbavételének). Az apa figurája itt ugyanis részben képzetes: míg a gyerekkori emlékek által kirajzolódik „valós” alakja, hatalmaskodó természete, középszerűsége, önzése és gyávasága, a családját elhagyó, remetévé váló férfi már sokkal inkább valamiféle absztrakció, filozófiai teóriák, esztétikai elvek letéteményese, aki azáltal, hogy „beköltözött a tájba” eggyé is vált vele, létmódot váltott, s mint egy előhívható képzet létezett tovább fia számára. Még halála ténye is relativizálódik: előbb szűnik meg fia regénynek szereplőjeként, mint fizikai valójában. Az apához való viszony tisztázatlansága és ambivalenciája afféle árnyéklétbe kényszeríti a fiút, lehetetlenné teszi saját identitása megképződését. Az utolsó találkozás során történő hagyatékozás és a közös zarándoklat azonban már az elfogulatlan számvetés kezdetét jelenti. S az emlékek felidézése által a fiúban végleg rendeződik kettejük ellentmondásokkal terhelt viszonya: „immár átlátszóvá tisztult bennem a viszonyom apámhoz”. Ehhez az emlékezőképesség állandó stimulálása, a képzelet filmvetítésének – a tenger fölött gomolygó ködben peregnek a képkockák –folyamatos és intenzív működésben tartása szükséges. Csakúgy, mint a gyerekkori leskelődés a tejüvegen át, ez a számvető visszaidézés is bizonyosfajta közvetettséget és torzítást jelent: a részletek pontos megfigyelése lehetetlen, mert amint túl közel hajol a képhez, az eltűnik, semmivé olvad, s csak a saját arcát látja tükröződni az ablaküvegen. Úgyszintén a megértést elősegítő totális kép elérhetetlenségét példázza a gyerekkori emlék, amelyben a hintázó kisfiú mindig csak a látvány egyetlen kis részletét veheti birtokba. A látványnak mint az értelmezés tárgyának a közvetítettsége, medialitása maga is befolyásolja az értelmezést, s amit a szöveg beszélője emlékezetéből előhívni képes, az már nem lehet a múlt vegytiszta valósága. Az önmegértés szempontjából nélkülözhetetlen emlék- és gyászmunka elvégzése által azonban a beszélő megtapasztalja az autentikus, saját lét élményét, miközben azt is belátja, hogy éntudatának egy része örökre a múltban rekedt. A regény hőse – aki egyszerre újraéli, írja és narrálja saját és családja történetét – sorozatos felismerései által képessé válik a lét magasabb szintű, összetettebb szemlélésére, beavatódik, s ez az élmény művészetelméleti revelációt is jelent számára. „… regényt írni annyi, mint beavatódni”, e beavatódás lényege pedig a felismerés, hogy minden létező komplex módon – valósan és képzetesen – létezik. Ennek belátása teszi őt képessé a lét ellentmondásainak feloldására, élet és halál komplementer természetének felismerésére. [A tanulmány: Hidi Tünde: A prózai életmű hálózatossága – Balla D. Károly regényei. Megjelent itt: Térhatárok. Határon túli magyar írók antológiája. Kortárs Könyvkiadó, 2014]
Az élénk szakmai visszhang – úgy vélem – nemcsak a regény erényeinek köszönhető, hanem a Magvető píár-munkájának is. Míg én mindig is visszatartottam magam attól, hogy újonnan megjelent könyveimet szétküldözgessem fojóiratoknak és kritikusoknak, ezt a Kiadó megtette.
* A sajátomban nem használom, de a másoktól származó vagy korábban keletkezett szövegekben meghagytam az el-ypszilonokat
– részlet a Tejmoziból –
Apám annyit vakoskodott egyetlen alagsori szobánkban, hogy új lakásunkban nem tudott betelni a világossággal. Egyszer meglestem, amint csak áll műterme közepén a tetőablak alatt, fejét felveti. Nem csukja be a szemét, akarja, hogy vakítsa a nagy fehérség. Aztán felfigyel a neszezésemre, felém néz összecsippentett szemével, de nem lát, nem láthat engem, később kipróbáltam, leutánoztam különös szertartását, amikor nem volt odahaza, belopóztam, én is belenéztem az égető világosságba, utána szinte megvakultam, csak foltok villództak a szemem előtt, különös alakú foltok; felismertem őket, semmi kétség: ezeket festette apám újabban, ezek fényeskednek friss vásznain; most, hogy felém fordul, most is ezek úsznak szeme előtt, aztán visszanyeri a látását, te vagy az, kisfiam?, nem szereti, ha zavarják munka közben, pedig nem zavarnám, gondolom, csak ülnék és nézném, ahogy fest. De ő pont ezt nem akarja. Mégis benyitok, és mielőtt bármit mondana, illedelmes, de határozott hangon beszólok az ajtóból: én is festeni szeretnék.
Ekkorra apám már rég lemondott arról, hogy művészt neveljen belőlem. Most mégis elővette az akvarellkészletet, mire kétségbeesetten tiltakozni kezdtem. Olajjal akarok. Vászonra. Úgy, mint te. Megcsóválta a fejét. Nem lesz az úgy jó, mondta, hosszú annak a sora, fiam, míg idáig juthat az ember. De én csak erősködtem. Mígnem végül elővett egy kisebb méretű, vakkeretre feszített vásznat. Alapozd le, mondta szárazon és szakszerűen, majd hátat fordított. Milyen színnel?, kérdeztem kissé megszeppenve. Hát te akarsz festeni!, volt kurta válasza.
Nekem meg eszembe jutottak korábbi kínlódásaim az akvarellel, amikor még mindenáron meg akart tanítani az ecsetkezelésre. Állt a hátam mögött, ha valamit elrontottam, rám ripakodott, szinte dörrent a fülemben a hangja, én meg reszketve próbáltam elvárásainak megfelelni. Azok a régi vázlatok, ha előkerülnének, nemcsak tehetségtelenségemnek lennének hű bizonyítékai, a könnyek pöttyözte festékfoltokból egy jó lélekbúvár sok egyebet is kiolvasna.
Belátom, újra győzött, újra rám bizonyította a tehetségtelenségemet, ugyan miért akarna festeni az, aki még azt sem tudja eldönteni, milyen színnel alapozza le a vásznat. Kitántorgok apám fényes szentélyéből.
Mielőtt új lakásba költöztünk és megihlette volna a fény, egyetlen alagsori szobánkban szorgos mesteremberként gyártotta az aktokat, nem volt hozzá szüksége sem modellre, sem ihletre, ecsetje nyomán engedelmesen gömbölyödtek a női idomok. De évente két-három alkalommal megcsömörlött a sok pucérságtól, ilyenkor képtelen volt dolgozni. Anyám hiába nógatta, ő csak állt a festőállványa előtt, mint akinek arra sincs ereje, hogy megemelje a kezét. Másnap már hozzá sem fogott a munkájához, inkább olvasott, benézett a sakk-klubba, aztán, talán hogy anyánk zsémbelését ne kelljen hallgatnia, teátrálisan bejelentette, mintha valami nagy felfedezést tett volna, hogy elmegy skiccelni a vadkörtefa alá. Én soha nem láttam még vadkörtefát, valahogy azt hittem, az a körtefa bőszen hadonászik az ágaival, meg-megtépázza a közelébe kerülőket. És mivel a skiccelésről sem tudtam, hogy vázlatok készítését jelenti, sokáig azt képzeltem, apám azért indul útnak, hogy valamiféle hősi küzdelembe bocsátkozzék a mérges-dühös körtefával.
Este összepakolta a dobozát, és másnap reggel, mire felébredtem, ő már vonaton ült, hogy másfél órányi utazás és még ugyanannyi gyaloglás után megérkezzen kedvenc fiatalkori kirándulóhelyére. Ott lehevert a rét közepén álló magányos vadkörtefa alá, nézte az eget és nézte a lombot, tekintetét végigvitte a folyó völgyében egymásra magasodó messzi dombok ívén. Aztán kelletlenül kinyitotta dobozát, készített pár szénrajzot, épp hogy anyánknak legyen mit megmutatnia, majd csak ült hosszan, hátát a fa törzsének támasztva, igyekezett semmire sem gondolni és semmit sem érezni. Amikor már úgy találta, minden kiürült belőle, kellőképpen feltöltődött a hatékony semmivel, akkor felkerekedett, átvágott a réten a szederrel benőtt domboldalig vagy lesétált a folyóhoz, tavasszal barkaágat vágott, nyáron pipacsot, mályvát, levendulát, varádicsot szedett, ősszel kék iringót, szamártövist tépett. Volt, hogy gombát talált, kökényt, galagonyát, somot gyűjtött; a vadkörtefa vackorjából is hozott mindig kóstolót. Az öreg faházat is akkor fedezhette fel.
Sötétedésre jött meg az utolsó vonattal, széles gesztusokkal adta át, amit szedett-gyűjtött, legtöbbször egy-két érdekes kavicsot is előhalászott a zsebéből. Ezekkel játszani nagy kegynek számított, külön el kellett tőle kérni, mert egyébként az ablakpárkányára kerültek, az évek folyamán egyre hosszabbodó sorba.
Másnap aztán ott folytatta a festést, ahol abbahagyta.
Csodálatos, titkos helynek gondoltam a vadkörtefa környékét, mindaddig, amíg magával el nem vitt egyszer. Alig vártam, hogy megérkezzünk, a vonaton rosszalkodtam, fel-alá rohangálva alaposan elfáradtam, gyalogolni már alig bírtam, nyűgösködtem, apámnak nagyrészt a nyakában kellett vinnie, miközben én azon panaszkodtam, hogy nem ülök kényelmesen, mert lötyög a feje. Csalódást éreztem, amikor megérkeztünk, nem találtam semmi különlegeset a nagyra nőtt vadkörtefában, leginkább, sérelmemre, egyáltalán nem látszott dühösnek. Voltaképp idegenkedtem a mezőtől és a réttől, nem varázsolt el a közeli patak csobogása, még a domboldalban szedett szeder sem ízlett annyira, semmint ha apám hozta és adta volna át – este, otthon. Fáradtan, felhólyagzott lábbal érkeztem haza, anyám érdeklődő kérdésére, hogy jól éreztem-e magam, dacos nemmel feleltem.
És mégis: attól kezdve alig vártam, hogy apám újra ne tudjon festeni, s magával vigyen. A következő alkalommal, miután végzett a szénrajzaival, hosszú sétát tettünk. Elhagytuk a rétet és a domb irányában haladtunk jó ideig, azt hittem, talán újra szedrezni megyünk, de nem, elkanyarodtunk, bozótoson vágtunk át, majd jó ideig a folyó mentén haladtunk. Vedd le a cipődet, parancsolta apám, ő is lehuzakodott. Kavicson járni egészséges, mondta, s elszántan lépdelt előttem. Talpamat törték a kövek, de szót fogadtam, botorkáltam mögötte. Aztán megjött a bátorságom, előre-hátra ugráltam a lapos köveken, mígnem nagy virgoncságomban óvatlanul bele nem léptem egy oszló kutyatetembe.
Újabb rétre értünk. Magányos házikó állott a szélén. Soha nem láttam még faházat, s amikor közelebb mentünk, csodálattal figyeltem, hogyan illeszkednek egymásba gerendái. Kicsit azonban féltem is, a kunyhó rejtelmesnek valamelyest talán fenyegetőnek is. Apám meg-megsimította a fényesre kopott falakat, bekémlelt a magas ablakon, aztán a masszív ajtóhoz léptünk. Retesz, lánc, két hatalmas lakat – alaposan bezárták a viskót, talán évek óta senki át nem lépte át a küszöbét. Rémes titkokat rejthet ez az ajtó, gondoltam borzongva, magamat ijesztve; még jó, hogy nem tudjuk kinyitni. Nézd csak, figyelt fel apám valamire az ajtó felső szögletében és felemelt, hogy én is lássam.
Soha nem tapintottam finomabbat, mint annak az alvó denevérnek a selymes szőrzetét. Nem riadt fel jöttünkre, hagyta, hogy ujjbögyömmel hasán megérintsem a szürkés szőrt, kicsit megrándult, de aludt tovább, fejjel lefelé aludt a rejtelmek ajtaja fölött a bőregér. Anya nem fogja elhinni, mondtam apámnak kicsit elkedvetlenedve, mintha bármilyen élmény csupán attól kaphatna igazolást, hogy anyám elhiszi-e vagy sem, amikor elmesélem neki.
Akkor még nem sejtettem, hogy ez a rejtélyes faház lesz apám öregkori menedéke, családját és későbbi fényes műtermét elhagyva ide költözik, hogy filozófusok könyvei között, a vadak járta erdőszél tövében töltse maradék életét.
Új lakásunkhoz közel esett a vár, és nagyjából akkor, amikor apám már sem aktot, sem foltot nem tudott festeni többé, amikor egyre inkább magába fordult és talán már azt latolgatta, hogyan szabadulhatna megunt életétől, akkor fedeztem fel az új játékot.
Csupán egyetlen helyről, a sáncban növő szilvafa legfelső és legszélső ágáról lehetett belesni a várépület titkos szobájának az ablakán. És onnan is csak akkor, ha meghajtottam az ágat, mint a hintát, ha a végébe mászva megkapaszkodtam, majd erőteljesen újra és újra leguggoltam és felegyenesedtem, csak ha már úgy lóbálódzott, hogy majd leszakad a törzséről, ha már alulra érve az apró gallyak a földnek ütődve letörtek, ha már felül szinte ellökött magától, mint parittyás a lendített követ, akkor, ott, a legfelsőbb ponton, a kilengések tetején, átélve a pillanatnyi mozdulatlanságot és a lélegzetakadásnyi súlytalan halált, abban a helyzetben egy magasságba kerültem a titkos szoba ablakával. De a pillanat ott, a lendület csúcsán, oly rövid volt, hogy semmit nem figyelhettem meg alaposan, mindig csak egy, csak egyetlenegy pici epizód lehetett az enyém, pontonként kellett összeraknom a teljes látványt, és közben hajtanom, hajtanom szüntelen a vársánc mélyén növő egyetlen szilvafa legszélső és legfelső ágát, ágán át törzsét, törzsén át gyökerét, gyökerén át a földet. És én guggoltam és kiegyenesedtem, földbe döngölődve és űrbe szakadva, újra és újra felmagasodva azokért az egyetlen pillanatokért.
Az ablakkal szemközti falon kicsi képek függtek, vörösük és aranyuk úgy csillogott, szinte ki sem vehettem, mit ábrázolnak. Napokig visszajártam a vársáncba hintáztatni a szilvafa legfelső és legszélső ágát, napokig rakosgattam össze magamban a villanásnyi foszlányokat, sokáig tartott, míg megállapíthattam, a képek többsége vagy ugyanazt a szakállas férfit ábrázolja, vagy egy anyát, ölében gyermekével – és mindőjük feje mögött nagy arany tányér látszik. Minél többet sikerült meglátnom a képekből, annál jobban izgattak, annál hevesebben hajtottam a szilvafa-hintát, és annál féltékenyebben dédelgettem magamban titkomat.
Nem tudom, megdöbbenésem vagy csalódásom volt-e nagyobb, amikor apám egyszer elvitt a várépületben székelő helytörténeti múzeumba, és a régészeti leletek, fegyverek, kitömött állatok termei után beléptünk egy egészen kicsi helyiségbe, ahol az én titkos képeim függtek a falon – szemérmetlenül közszemlére bocsátva.
Előző este bekészítettem a táskámba az utoljára kölcsönbe kapott könyveket, és amikor megérkeztem, lázas igyekezettel kerestem mindegyik üres helyét a polcon, semmit sem gondolva abban a pillanatban fontosabbnak, mint hogy a tűrhetetlen hiányokat pótoljam. Mintha a minden kényelemmel felszerelt kis faháznak, akár valami vákuumban lebegő kajütnek a hasadékait próbálnám eltömni, mielőtt a levegő kiszökhetne vagy az űr hidege besüvíthetne rajtuk.
Alig hallottam meg a kopogást. Az ajtórésben fiatal szakállas pap állt talpig reverendában. Végigmért, biccentett, és miután részvétét kinyilvánítva valamit mormogott, rá is tért a lényegre. Az ikonokért jött. Nagyon ostoba képet vághattam, mire még hozzátette, a szép emlékű papa által festett szentképeket szeretné átvenni, és természetesen a szokott árat kívánja fizetni értük. Zavarodottan invitáltam beljebb az idegent, aki arról biztosított, az sem baj, ha hiányos lenne a rendelt tétel. A tőlem telhető legnagyobb jóindulattal közöltem, valami félreértés lehet, mert az én öregem bizony soha nem festett ikonokat, sőt, az utóbbi hosszú esztendők során egyáltalán nem festett semmit. Vendégem gyanúsan fürkészett, majd megkérdezte, hogy talán a vételárat keveslem-e. Nincs mit eladnom, mondtam szárazan. Érti ő, vette elő behízelgő hangját, hogy nem akarok megválni az apám utolsó munkáitól, de hát ne legyek ilyen konok, azt sem bánja, ha néhányat esetleg megtartok magamnak, de a tétel javát hadd vásárolja meg, tudnom kell, mindegyiknek megvan a maga helye, várják a papok, várják a gyülekezetek fenn a hegyekben, templomaik díszei lesznek, hát miért akarom a jámbor és szegénységükben is oly áldozatkész híveket megfosztani az örömtől. Azok a képek apám szellemét is idéznék, és mindannyiszor, amikor a hívek térdet hajtanak az Úr Jézus előtt, őérte is szólna a fohász. Biztosíthat arról, hogy az áldás gazdag és szapora kegyelmében fog részesíteni a Szűzanya, ha együttműködőnek mutatkozom.
Zavartan széttártam a karomat. De hát nincsenek semmiféle ikonok. Hívatlan vendégem a korábbinál is gyanúsabban mért végig. Akkor engedjem meg, mondta nagyon halkan, hogy ő erről megbizonyosodjon. Körbemutattam: láthatja. Ekkorra elvesztette a türelmét, és engem szinte elsodorva az útjából nagy lendülettel a kamra felé indult. A kis zugoly apám egyetlen szobájából nyílott, főleg élelmiszert tartott benne, lisztet, sót, rizst, befőtteket, hordóban savanyú káposztát. Itt állt a padlásfeljáró alá támasztva a létra is. Egyenesen ehhez lépett az idegen, energikus mozdulatokkal felkapaszkodott, már nyitotta is a csapóajtót, és mielőtt bármit szólhattam volna, el is tűnt a szemem elől. Sietve követtem.
A padláson csaknem teljes sötétség fogadott, de nem kellett megvárnom, hogy a pap felkattintsa az erős fényű lámpákat, nem volt szükségem világosságra a felismeréshez. Az olajfesték semmihez sem hasonlatos szaga mindent elárult.
Újra ott álltam apám műtermében.