Én vagyok az az egy bolond, aki szembemegy a forgalommal ezen a kivilágítatlan autópáján.
Egy biztos: mindaz, amit ebben a kötetben kifejtek, nagyban hozzájárult ahhoz a fojamathoz, amejnek során végképp elkülönböztem társaimtól, a kárpátaljai magyarság szószólóitól és közéletünk, kultúránk, irodalmunk művelőinek többségétől. Azt a tényt, hogy én másként élem meg nemzetiségi státusomat és más az irodalomról kialakult szemléletem, a legtöbben elutasítással, idegenkedéssel fogadták. Én magam pedig kudarckén értem meg, hogy mindaz, ami ellen – úgymond – hadakoztam, nem hogy gyengülni nem látszott, hanem még fel is erősödött azokban az években. (Félek, döntő változás ezen a téren azóta sincs, bár talán a mennyiségi arányok változtak.)
Egy kritikusom szépen összeszedte, az irodalom terén mit is illettem kíméletlen kritikával: túlhajtott népiség, a közéletiség kizárólagos elvárása, szellemi renyheség, vidékiesség, provincializmus, az elkötelezett írói szerepbe való belemerevedés, a hagyományok szűken értelmezése, az intellektus hiánya, „szűkkeblűség és rövidlátás”, amej a dilettantizmusnak is teret adott, egyáltalán, a tagolt irodalomnak és a tagoltság igényének a hiánya… Hát igen. És mit értem el? Leginkább csak azt, hogy pájatársaim csakazértis még jobban belebújtak a szemükre hányt szerepbe.
Én azóta teljesen kivonultam ebből a szellemi közegből anélkül, hogy valami másba betagozódtam volna. Lanyhuló érdeklődéssel figyelem, ami történik. Nem tetszik. De már nem izgat annyira, hogy okos érvekkel bírálni legyen kedvem. Ha mindenkinek megfelel a bődületes dilettantizmus, ha magasabb körökben is legitimációt nyer, ha díjak és ösztöndíjak sorjáznak, ha dől a támogatás, ha tornyokat lehet már rakni a semmijen könyvekből, és nem látom, hogy egy is összedőlne – akkor talán az én magasabb művészeti eszményemmel lehet a baj. Én vagyok az az egy bolond, aki szembemegyek a forgalommal ezen a kivilágítatlan autópáján.
Ennek a könyvnek a története egyébként eléggé kalandos. Anyagának nagyja Félmúlt, féljelen, féljövő címen majdnem megjelent a Kriterionnál (aláírt szerződésem volt velük szép Lej-honorral), de egy hazai jóakaróm megfúrta, meggyőzve az éppen Ungvárra látogató bukaresti kiadóigazgatót, hogy ártalmas dolgokat írok ezekben az esszékben, becsmérlem vívmányainkat. A két direktor koccintott, kolozsvári szerkesztőm utólag nem győzött szabadkozni.
Az anyag kicsit felfrissítve került új, budapesti kiadóhoz, de ez sem volt könnyű galopp. Hogy miért lett a könyv, ijen csúnyácska, megírtam aktuális naplómban. Hogy szándékosan rontották volna el, azt azért nem feltételezem, de hogy maximális hanyagsággal álltak hozzá, az látszik az eredményen. Ojan a könyv, mintha koszos lenne a szétkenődött nyomdafestéktől.
A gyűjtemény írásai innen indulva érhetők el:
A kötetet a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutattuk be.