Pillanatig se gondolnám magam drámaírónak, holott két kis darabom eljutott a színházi bemutatóig. Az elsőről utólag értesültem, a Pécsi Harmadik Színház honlapján találtam az infót, hogy A lila zászlórúd c. abszurdomat valamikor a 2000-es évek elején bemutatták. Érdeklődésemre 2005-ben ezt a választ kaptam:
Tisztelt Balla D. Károly!
A Happy End Cirkusz Színházi Társaság egy amatőr együttes volt, néhány évig működött Pécsett, főleg egyetemi hallgatókból állt. A lila zászlórúd c. előadásukat kérésükre ingyen ideengedtük,
néhány alkalommal 20-30 néző előtt eljátszották.
Azóta már megszűntek, az együttes nem létezik. Az előadásról semmiféle anyagunk nincsen, egy egyetemi hallgató rendezte.
Tisztelettel: Muschberger Ágnes művészeti titkár.
A Vizet szüntess! avagy A lila zászlórúd c. abszurd színpadi játék szövege benne van drámakötetemben.
A másik: a Magyar Dráma Napja a József Attila Színházban c. rendezvény keretében drámaíró versenyre került sor 2000. szeptember 21-én. Hárman vettünk részt rajta, én Az illetéktelen c. alkalmi színdarabommal 2 díjat is nyertem (gyorsasági díj, közönségdíj), a pájaműveket a társulat aznap este előadta, mi több, 100 db számozott példányban kis könyv formájában meg is jelent, az előadás végén kaptunk belőle.
Ugyancsak ez évben, Pánsíp–Ungbereg, Ungvár–Budapest, 2000. jelzéssel jelent meg a Ne gondolj a fehér elefántra c. kötetem öt színpadi játékom szövegével.
Lőkös Ildikó a Critikai Lapok 2000/9. számában többek között ezeket írta könyvemről:
A kötet 12 év termése. Az első színpadi játék – ahogy a szerző nevezi műveit – 1987-ben született, míg a legutolsó 1999-ben. Bár ez igazán nem pontos, mert a tartalomjegyzékben a címek mellett többnyire nem egy évszám, hanem kettő vagy három is található. Ez is azt igazolja, … hogy a kísérletező kedvű író maga sem volt elégedett darabjaival, s többször javítgatta, csiszolgatta őket. A sokféle stílussal, a hol jobb, hol kevésbé jó művekkel találkozva, úgy érződik, mintha szerzőjük egyiket-másikat afféle kötelező föladatként írta volna meg. No nem valamiféle külső kényszerre gondolok, inkább belsőre. Arra a kényszerre, amely újból és újból kikényszeríti a kérdést: mi az oka, hogy a Kárpát-medencének ezen a tájékán a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni?
Az abszurd irodalom hatása érződik a kötetben elsőként olvasható, az 1987-es keltezésű művön. Játék három jelenetsorban – határozza meg a szerző a Vizet szüntess avagy a Lila zászlórúd című írásának műfaját. A négyszereplős játék elvont, jelképes színhelyen játszódik, cselekménye alig van, de félreérthetetlenül fogalmazza meg az értelmiség kiszolgáltatott helyzetét, azzal az erős kritikával, hogy minderről igazából maga tehet. A forma mára már kicsit elavultnak hat, a figurák és a helyzetek is kissé szájbarágósak és túl egyértelműek. Hiányzik az abszurd drámáknak a reális cselekményen túli, általános érvényű jelentése. De hát ez nem is igazi színdarab, már csak terjedelménél fogva sem (néhány oldalnyi az egész), ám ha például kabaréjelenetként elevenítenék meg, még érdekes is lehet.
Két évszám is szerepel – 1992 és 1999 – a kötetben Bójasor címet viselő, de máshol Ha álmod vinne Dániába című darab mellett. Műfaji meghatározásként matematikai kifejezéssel találkozunk: permutációk három jelenetben, elő- és utójátékkal. Ennek a műnek a szövege nem igazán dráma, inkább egy színházi kísérlet leírása, egy különleges előadás vázlata. Különféle szereplők, akik egymással amúgy soha nem találkoznának, jönnek-mennek, beszélgetnek, mint például Ádám, Júlia, Hamlet, Melinda – és mellettük a mintegy öröktől fogva létezők: Püthia és Apollón. Nagyon szép verselésű szövegek, expresszív képekkel. Mégis, olvasva kissé túlburjánzónak, néhol zavarosnak, kesze-kuszának tűnnek. De könnyen lehet, hogy egy rendező épp ebbe az esetlegességbe szeret bele. Nem kész mű, de ígéretes. Ha úgy tetszik, szól a világunk értelmezhetetlenségéről és pusztulásáról. A rendet sugalló klasszikus versforma feszül szembe a káoszt árasztó, fölcserélhető, megfordítható jelenetsorokkal.
Ügyes forma, de ugyanakkor mélyebb értelmű is a Halló, Kovács lakás? című játék egy felvonásban. A színpadon hat telefonfülke, a hat szereplő, három férfi és három nő ki-bemászkál. Az ő telefonbeszélgetéseiket hallgatjuk, melyek először teljesen öntörvényűnek tűnnek, de aztán lassan-lassan kiderülnek az összefüggések, s a mai valóság legmélyebb bugyraiba merülhetünk le, mindvégig megőrizve a fanyarul humoros hangvételt is. Kiváló helyzetgyakorlat lehet színinövendékeknek, de elgondolkodtatóan szórakoztató előadás is születhet belőle.
Szerkezetében, stílusában egymáshoz hasonló az 1998–1999-cel datált Egy végjáték előzményei és a három keltezésű (1990; 1994; 1999) Ne gondolj a fehér elefántra. Mindkettőnek negyvenes férfihőse van, aki számvetést készít addigi életéről, s mindkettőben érdekesen kezeli a szerző az időt és a teret: oda-vissza közlekedik a jelenben és a múltban, külső és belső helyszíneken. Az elsőként említett négyszereplős mű a kiforratlanabb, párbeszédei néhol túl locsogósak, a helyzetek nem elég feszesek. Kicsit tanmesének érződik. Kicsit a bulvárdarabok felé dől, de lehetne belőle jól megírt lélektani dráma is. Balla D. kiválóan tud figurákat teremteni, a már említett gyengeségein kellene javítani.
A kötet legkiérleltebb darabja a nyilván nem véletlenül címadónak is választott Ne gondolj a fehér elefántra. Ez a két felvonásos játék napjainkban történik, amikor is Gajzágó István, a negyvenen túli, megfáradt, őszülő, enyhén kopaszodó férfi vet számot életével. Egyrészt általánosan is értelmezhető, hisz mindnyájan elérünk életünknek ahhoz a pontjához, amikor az ember visszanéz. De másrészt föltárul itt a sajátos határon túli magyar értelmiségi létnek az az egész problémahalmaza, amelytől még sokkal nehezebb szembenéznie az embernek – a férfinak – életével, tetteivel.
Érdekes a darab szereposztása is: a dráma főhőse, Gajzágó István önmagával mint Belső Hanggal és a Narrátorral beszélget. (Kár, hogy színpadon ez nem valósítható meg, de igazából ezt a három szerepet ugyanannak a színésznek kellene játszani!) A három férfi beszélgetése során elevenednek meg a jelenetek, idéződnek föl a nők, akik irányították Gajzágó életét.
A történet sodró, kíváncsivá teszi az olvasót/nézőt a folytatásra. Jól játszható, plasztikus szerepek, és a dialógusok is itt a legérettebbek.
… fontos ez a kötet. Fontos egyrészt Balla D. Károly írói pályáján, fontos a kárpátaljai irodalom fejlődése szempontjából, s fontos a magyar drámatörténet útján is, hisz a korai kísérletektől a szerző eljutott egy izgalmas mű megírásáig.
Alább a címadó mű szövege, elipszilonokkal
Felhasználása, újraközlése, előadása csakis a szerző engedéjével jogszerű.
Szereplők:
Játszódik a közelmúltban, „határon innen és túl”, valamint egy távoli iparvárosban
A színpad úgy van kiképezve, hogy a játéktér bal oldala hol belvárosi presszó, hol üzemi büfé látszatát kelti (presszógép, pult, két asztal, székek), jobb oldala pedig olyan szobabelsőt mutat, amely időnként kórterem és/vagy orvosi rendelő is lehet (dívány/ágy, fotelek, székek). (A két rész közt nincs éles határvonal, szükség esetén „átnyúlnak” egymásba.) A háttérben, az egész színpad hosszában egy táj látványa jelenik meg (vetítve?): kék ég, távolban egy vízerőmű, fák, vízpart, gyeppel benőtt töltés. A vetített képbe egy mozgatható díszlet: embermagasságú fal, „betongát” illeszkedik (mintha mögötte lenne a víz), ez a díszlet – olykor erkélypárkány és hídkorlát szerepét is játssza – előbbre tolható a két színpadrész közé; teteje lapos, a nézőtér felé lejt, két ember hosszában fekve jól elfér rajta. A függöny szerepét a színpad egészét elfedő, ki-be görgethető paraván játssza: ezen egy belvárosi tűzfal képe, vakolat, kilátszó téglák, és szinte az egész teleírva-rajzolva színes, festékszóróval felvitt graffitikkel.
A játék egészében dominál egyfajta epikusság, Istvánon érezni a mesélési kedvet, amely gyakran vegyül nosztalgikus elfogódottsággal (olykor ezt ellensúlyozza a Belső Hang). Elbeszél, kommentál a Narrátor is, kicsit olymódon, mintha folyton meg akarná győzni a nézőket valamiről, vagy valaminek az ellenkezőjéről.
A behúzott paraván elé (a „belvárosi utcába”) oldalról bejön István. Pár lépés után megáll, gyors mozdulattal zsebébe nyúl, idegesen kotorászni kezd benne; megrémül attól, hogy esetleg elveszthette, amit keres. Végre megtalálja, megnyugszik. Zsebében ökölbe szorítja a kezét, így kezd beszélni, míg lassan továbbhalad. Ahogy szövegét mondva a másik oldal felé közeledik, a paraván az ő mozgását követve gördül ki lassan a színpadról, láthatóvá téve a „presszót” és a „szobát”. A presszó két asztala közül az egyiknél ekkor már ott ül a Narrátor és a Belső Hang, kávét iszogatnak, újságot olvasnak, nem szólnak egymáshoz. A presszógép mögött időnként feltűnik a Pincérlány, tesz-veszt, gőzt ereszt, edényekkel csörömpöl, letörli a pultot; néha az asztalokhoz megy, elviszi az üres csészéket vagy hozza az új rendelést; hosszabb időkre kimegy a színről – ez szinte a játék egész ideje alatt így megy. A szobabelsőben Janka kuporog az ágyon, felhúzott térddel.
ISTVÁN (a paraván előtt): Az, hogy a kulcs megvan, hogy nálam van, egészen megnyugtatott. Mintha a lehetőség: markomba szoríthatom, egyben Janka birtoklását is jelentette volna. Pedig tudtam, most is kicsúszik majd az ölelésemből, kilibben az életemből, mint annyiszor. Bezárni is butaság volt: azóta akár ki is ugorhatott az ablakon vagy telefonon kihívhatta a tűzoltókat. Micsoda jó mulatság a szomszédoknak: a doktor úr legénylakásából tűzoltók mentenek ki egy nőcskét. De az is elég, ha lármát csap: valaki meghallja, szól a házmesternek, neki kulcsa van mindegyik lakáshoz. (Most ért a színpad széléhez, s mivel a paraván közben kigördült, ő besétál a presszóba, leül az üres asztalhoz, onnan folytatja) Mégis reméltem, Janka most is ott kucorog a dívány szélén, felhúzott térde alatt összekulcsolta a kezét, fejét felkapja minden külső neszre. Engem vár a kis riadt egérke, gondoltam ekkor, és a düh, amellyel ott hagytam bezárva, elszivárgott belőlem, helyére költözött a gyöngédség, és egész énemet eltöltötte az a régi… Mi is?… Istenem, ki tudom még mondani? Ki tudom mondani azt a szót, azt, hogy…
BELSŐ HANG (átül István asztalához) Milyen megható ez a vergődés! Ahogy itt megjátszod magad. Dehogy volt benned gyöngédség, dehogy volt szerelem – látod, én ki merem mondani – ; önzés, az költözött beléd. A reszkető vágy, hogy kisajátítsd. Ezért zártad be, ezért tértél be a kocsmába, és ezért határoztad el, hogy legalább egy órát itt töltesz. Aztán kettő lett belőle, mert elkezdtél nosztalgiázni.
PINCÉRLÁNY (jön, Istvánhoz szól, az „új vendég”-hez): Mit hozhatok?
ISTVÁN: Nem is tudom… Egy vodkát kérek. Azaz mégse… inkább rumot. És egy kávét. (Pincérlány el)
BELSŐ HANG: Azt reméled, a rum meghozza az őszinteségedet? Vagy a bátorságodat, hogy kimondd azt a szót, vagy a másikat, az enyémet?
ISTVÁN (elábrándozva): Szerelem volt, persze. Meg játék. Ahogy legurultunk a töltés oldalán, ahogy meztelenül gázoltunk a párolgó vízbe. Látom magam előtt Janka köldöke körül a száradó iszapcsíkokat, látom a varjak lassú keringőjét a jegenyék magasában, a párzó szitakötők duplafedelű aeroplánjait a víz fölött; érzem a frissen kaszált fű illatát, meg a zizegő szénáét. Hallom a csendet, azt a csendet, amely apró neszeinktől volt teljes, és ahányszor csak akarom, annyiszor tudom felidézni a páros magány magzatburkát körülöttünk, amely körénk feszült szeretkezéseink idején.
BELSŐ HANG: Cö-cö! Ez igazán szép volt. De miért nem mondtad ezt el soha Jankának?
Pincérlány jön, hozza a rendelést, leteszi István elé, majd el.
ISTVÁN (felhajtja a rumot, kavargatja kávéját, időnként kortyol belőle; valamivel tárgyilagosabban): A csatornapartra tulajdonképpen tanulni jártunk. Táskánkban könyvek, jegyzetek, meg egy kis elemózsia. Ha megszomjaztunk, a vadkörtefát dézsmáltuk meg. Kiszámítottuk, hány vizsgatételt kell naponta átvennünk, hogy rendesen felkészülhessünk. De már a második napon felborult a tervünk, és a lemaradás napról napra nőtt. De nem bántuk, fontosabb volt a nyár, a fürdés… Valahogy mégis túllettünk az egészen. (Kortyol) Amikor először mentünk ki könyvek és tanulnivaló nélkül, valahogy más lett az egész. Nagyobb lett a csend két ölelés között, a céltalanság elszívta maradék szavainkat. Mégis elhitettük magunkkal, hogy ez a csend még ugyanaz a csend, amelyet egy héttel korábban önfeledtségünkben hátrahagytunk. (Kortyol, kicsit elréved) Szerelem volt, persze, és elmúlás. Hiába volt előttünk a nyár fele, az élet egésze, ha már valami egészen mást rajzolt meztelen bőrünkre a száradó iszap.
Janka feláll, elhagyja a szobát; a gát takarása mögé megy.
BELSŐ HANG: Már megint költői képekbe menekülsz. Miért nem vallod be, hogy egyszerűen meguntad azt a nőt. Hogy megcsömörlöttél a nagy boldogságtól. És hogy Jankánál jobban izgatott: mit hoz számodra a jövő.
ISTVÁN (feláll, kifelé indul): Kisasszony, még egy rumot!
István az asztalokat megkerülve – mintha hátramenne a presszóban – a közben előbbre tolt gát mögé kerül. Janka már korábban ide ért. Előbb ő kapaszkodik fel a betoncsíkra (mintha a túloldali vízből tornászná fel magát), majd István is ezt teszi. Lihegnek, mintha nagyot úsztak volna; elnyúlnak a betonon, napoznak.
JANKA (felkönyököl): Mire gondolsz most?
ISTVÁN: Semmire.
JANKA: Amióta kijöttünk ide, érzem, hogy bánt valami.
ISTVÁN: Valami? Olyan nehéz kitalálni, hogy micsoda?
JANKA: …Hiszen mindennek utána vagyunk. Egy hét múlva kezünkben a diploma.
ISTVÁN: Éppen ez az…
JANKA: Nem értem…
ISTVÁN (felül): Engem elhelyeznek, már láttam az elosztást. Be, az ország belsejébe, valami isten háta mögötti városba. Két év, amíg szabadulhatok, lehet, hogy három.
JANKA: Hol van az még! És különben is, gondolod, hogy nekem arany életem lesz a prof mellett a tanszéken? Évek telhetnek el, amíg azt csinálhatom, amit szeretnék. Te legalább azonnal orvos leszel.
ISTVÁN: A világ végén, idegenben. Képzelem, milyenek a körülmények egy ilyen iparvárosban.
JANKA: Nem lehet olyan szörnyű. Az orvos, az mindenütt orvos. És különben is: itt most süt a nap, nő a fű, csobog a víz. Ne keseríts meg ezt a pár hetet a látomásaiddal. Vedd észre azt, ami a lábad előtt hever. Ne gondolj még arra a városra.
ISTVÁN: A fehér elefántra.
JANKA: Miféle elefántra?
ISTVÁN: Semmi. Ez egy beugrató. Az a lényege, hogy ha valamire nagyon nem akarsz gondolni, akkor folyton az jár a fejedben.
JANKA: Jól van, akkor te csak maradj az elefántoddal, én visszaúszom a holminkhoz. (Feláll, úgy tesz, mintha beugrana a vízbe)
István hanyatt dől a betonon, mozdulatlanul fekszik egy ideig. A presszóban a Pincérlány kihozza az újabb rumot.
NARRÁTOR (feláll az asztalától, előbbre sétál): Úgy feküdt a gát betonján, mintha a cement a testébe égett volna. Mintha soha többé nem tudna elszakadni tőle. A felhőtlen kék ég súlyos páncélként feszült a mellére, és nem engedte, hogy akár egyetlen mozdulatot is tegyen. (Állva marad)
ISTVÁN (felül, egy lendülettel leugrik – befelé, a színpad közepe felé – a gátról, egyenesen besétál a kocsmába, leül az asztalához; mesél): Hány elfecsérelt esztendő, istenem! Két év abban szörnyű cementgyárban, üzemi orvosként. Az számított különleges esetnek, ha valakinek nem volt baja a tüdejével, légcsövével. Hörghurutok, asztmák, rákos elváltozások. És az állandó hadakozás a szakszervezeti vezetőkkel, akik a betegek helyett az élmunkásoknak szánták a szanatóriumi beutalókat. Meg a rengeteg kimutatás, az ostoba vállalások. Ilyen meg olyan évforduló tiszteletére 20 %-kal csökkenteni fogjuk a megbetegedések számát, növeljük az egészségügyi ellátás hatékonyságát…
NARRÁTOR: Ha akkor nincs vele Irina, talán ki sem bírja az egészet. Vagy hazaszökik, és akkor megvonják a diplomáját, vagy visszaél azzal, hogy hozzájuthat tiszta alkoholhoz, morfinhoz. De nem lett rá szüksége, mert Irina éjszakánként kárpótolta a nappali kudarcokért. Minden este úgy bújt hozzá, mint szerelmes szűzlány, de öt perccel később úgy szeretkezett, mint minden trükkre kitanított prostituált, hogy aztán úgy aludjon el mellette, mint hűséges feleség a férje oldalán, és reggel ismét azzá váljon, ami valójában volt: orvosának szerelemmel fizető beteg.
ISTVÁN: Aztán végre otthon. Unalmas papírmunka a kórházban. Fehérköpenyes bürokrata… Aztán apám és anyám halála gyors egymásutánban, két hónap különbséggel. És ott állok egyedül, lakás nélkül…
NARRÁTOR: Amikor hazaérkezett, volt elég dolga, elmulasztotta az újbóli bejelentkezést, aztán a két temetéssel foglalkozott. Ez persze a hatóságokat nem hatja meg, az sem, hogy abban a lakásban született és élt húsznál több éven át. Ha Istvánnak nem tetszik a döntésük, mehet vissza, be az ország belsejébe. A cementgyári szolgálati lakása még üres. És oda be is van jelentve.
ISTVÁN (felhajtja a második rumot): De akkor mégis a szülővárosomban maradtam…
NARRÁTOR: Nőt csat ritkán visz az albérletébe, ahol egy évig lakik. Szerelmek helyett szeretők, szeretők helyett is mind gyakrabban felszedett nők, egyvacsorás kurvák a szállóvendégei. Irina amúgy sem túl éles emléke lassan szertefoszlik. Alkalmi barátok szegődnek mellé, inkább csak ivócimborák. Egyszer-egyszer Jankával is összefut értekezleten, a prof búcsúbankettjén, vagy csak úgy, az utcán, villanásnyira. Hogy-vagy, hogy-vagy, kösz-jól-és-te, én-is-na-szia-sietek, szia. És közben a keserűség: ha akkor, ott idejében utánaugrik a gát betonjáról… (Sóhajt, legyint, visszaül asztalához a presszóban)
ISTVÁN: Aztán, mint szalmaszál a fuldoklónak: Szilvia.
BELSŐ HANG: Imádom a hasonlataidat. Miért nem mondod ki, hogy lett kéglid, nőd, dohányod egyszerre, és mást sem kellett tenni érte, mint jól megdöngetni azt a felvágós csajt!?
ISTVÁN: Igen, Szilviával az elején minden rendben volt. (Feláll, átsétál a szobabelsőbe.)
A presszó picit elsötétül. A szobabelsőben születésnapozó társaság alakul ki, hozzájuk csatlakozik István, a Belső Hang és a Narrátor is. Zene, félhomály, poharak csendülése. István és Szilvia a dívány két szélén ül. Amikor a köztük ülők táncolni mennek, felfigyelnek egymásra. Előbb csak tekintetük akaszkodik össze, majd a nő meg is szólal.
SZILVIA: Minket alighanem elfelejtettek bemutatni egymásnak. Ki vagy és mit iszol?
ISTVÁN: Vodkát és István.
SZILVIA: Tölthetsz nekem is. (Koccintanak) Szia, Szilvi vagyok. (Iszik)
ISTVÁN: Én már megmondtam a nevem… (Iszik)
SZILVIA: Egyedül vagy?
ISTVÁN (újra tölt): Nem is tudom… (Körbenéz) Jöttem valakivel, de egy ideje nem látom. És maga?
SZILVIA: Hogyhogy maga? Hát nem tegeződünk?
ISTVÁN: Ja, bocs. (Újra koccintanak) Szia! (Iszik) Szóval?
SZILVIA: Mit szóval?
ISTVÁN: Hogy egyedül vagy-e.
SZILVIA: Ahogy vesszük.
ISTVÁN: Akkor vegyük úgy.
SZILVIA: Jó. És?
ISTVÁN: És táncoljunk.
SZILVIA: Meleg van itt.
ISTVÁN: Kint az erkélyen kitűnően hallani a zenét.
SZILVIA: Remek ötlet. (Poharát fogva feláll. A palackra mutat) Hozzad az utánpótlást!
Mindketten elhagyják a szobát, az ismét előretolt „gát” mögé kerülnek, amely most a balkon szerepét játssza. A túloldalról felkönyökölnek rá, mintha az erkély párkánya lenne; maguk mellé teszik a poharakat és a palackot, István újra tölt, kezét átteszi a nő vállán. A születésnapi társaság elcsendesedik.
ISTVÁN: Nemigen láttalak errefelé azelőtt.
SZILVIA: Másutt lakom. Odaát. (A távolba mutat)
ISTVÁN: Ja vagy úgy! Akkor értem.
SZILVIA: Miért, itt már minden nőt ismersz?
ISTVÁN: Hát nem olyan nagy ez a város…
SZILVIA: Netán a helybéli ügyeletes nőcsábászhoz van szerencsém?
ISTVÁN: Ez azért túlzás.
SZILVIA: Csak nem azt akarod mondani, hogy otthonülő példás férj vagy?
ISTVÁN: Hideg, hideg. Feleségem nincs, és otthonom se nagyon.
SZILVIA: De foglalkozásod, az csak akad… Vagy a nők tartanak ki?
ISTVÁN: Ugyan. Orvos vagyok.
SZILVIA: Csak nem?
ISTVÁN: Miért mondanám?
SZILVIA: Miért, miért? Csábításból. A nők buknak a dokikra.
ISTVÁN: : Te is?
SZILVIA: Én ám csak igazán.
István felhajtja a vodkát, kicsit hallgat, majd ráhajlik a nőre; táncolni kezdenek összebújva, de közben folytatják a párbeszédet.
ISTVÁN: Hol szálltál meg?
SZILVIA: A hotelban.
ISTVÁN: Melyikben?
SZILVIA: Úgy tudtam, ebben a városban csak egy van.
ISTVÁN: Van egy sportszálló is.
SZILVIA: Hát nem abban.
ISTVÁN: Sejtettem.
SZILVIA: Kitaláljam, hogy miért kérdezed?
Mindketten nevetnek, egy időre szorosan összefonódnak, aztán végigfekszenek a „párkányon”, pontosan ott és abban a helyzetben, ahogy Jankával feküdt István a gát betonján.
NARRÁTOR (elindul, hogy elfoglalja helyét a presszóban): Másnap reggel, amikor István felébredt, Szilvia már két pohár pezsgővel ült az ágya szélén.
SZILVIA (előbb felkönyököl, mint Janka korábban, aztán felül, két poharat vesz kezébe; kedveskedve): Jó reggelt, doktor úr! Isten hozta az életemben!” (István is felül, koccintanak, kiisszák a pezsgőt. A nő komolyabb hangra vált) Na ide figyelj, szépfiú! Ha nem akarsz ebben a városban megrohadni, akkor én kiviszlek magammal. Biztos, hogy az apám könyökig belenyúl örömében a pénzes ládikájába, ha viszek neki egy orvos vőt.
A szín elsötétedik.
Mint az első jelenet elején: István és a Belső Hang egy asztalnál a presszóban (egyre több az üres rumos pohár), a másik asztalnál a Narrátor. A színpad másik felén a szoba most inkább orvosi rendelőre hasonlít.
ISTVÁN (kicsit már becsípve): Mennyi elfecsérelt év, istenem. Hiába házasodtunk össze, tíz hónapon át tartott a huzavona, amíg kimehettem. Abban a percben, ahogy benyújtottam az okmányaimat, megszűntem teljes jogú állampolgár lenni. Előbb a komszomolból zártak ki…
BELSŐ HANG: Hát tagja voltál? Ezzel nem szoktál dicsekedni.
ISTVÁN: …Persze, hogy tagja voltam. Különben fel sem vettek volna az orvosira… Miközben Szilvia már fényképet küldött arról a villáról, amelyet az apja nekünk vásárolt, aközben engem hívogatni kezdtek mindenhová, pártbizottság, szakszervezet, ügyészség, rendőrség… Volt, ahol fenyegetőztek, másutt csak kellemetlenkedtek. Nem egyszer lett hazaáruló a minősítésem, és az volt a legkevesebb, ha rákérdeztek: mi az, egy kétszázhetven milliós országban nem találtam magamnak feleségnek valót…
BELSŐ HANG: Egy kis drága Irinát, példának okáért.
ISTVÁN: Meg aztán mindig és mindenütt hiányzott még valami okmány, igazolás, bizonylat, kivonat, űrlap, kérvény, pecsét, aláírás, ellenjegyzés. A munkahelyi főnököm is behivatott. (Feláll, átmegy a Narrátor asztalához; ott marad állva)
NARRÁTOR (újságot olvas, majd leteszi; hosszan nézi, fürkészi az egyik lábáról a másikra álló Istvánt): Figyeljen ide, voltaképp fegyelmi úton is elbocsáthatnánk. Van épp elég a rovásán. Késések, munkahelyi italozás, nőügyek. De maga tulajdonképpen rendes ember, szeretném ettől megkímélni, és hát élnie is kell valamiből, amíg ez a huzavona tart. Viszont ha tőlünk egyenesen külföldre távozik, akkor engem elővesz a nagyfőnökség, hogy elhanyagoltam a káderek hazafias nevelését. Azt ajánlom magának, lépjen ki önként, legalább három hónappal azelőtt, ahogy az országot elhagyja.
ISTVÁN (visszaindul asztalához): Kiléptem, persze, hogy kiléptem…
BELSŐ HANG: Még szép. Más miatt is égett a talpad alatt a talaj.
ISTVÁN (zavarban): Attól a másik ügytől, attól maradhattam volna. (Mielőtt leülne) Kisasszony, kisasszony! Még egy rumot, és egy kávét is, de erősebbet, mint az előbbi volt! (Leül, folytatja a beszédet, nem tudni, arról mesél-e, amire a Belső Hang célzott) Amikor belátták, hogy nem tudnak eltéríteni bűnös szándékomtól, hogy elhagyjam magasztos és gyönyörű hazámat, akkor a biztonságiak citáltak be néhányszor. Ha már mindenképpen külföldön akarok élni, akkor legalább valami szolgálatot tegyek a hazámnak, amiért felnevelt, taníttatott… No, még csak az hiányzott, hogy beszervezzenek!
BELSŐ HANG: Talán nem is jött volna rosszul. Szilvia még ma is felnézne rád. Legalább Valakinek érezhetted volna mellette magad. És különben is: honnan ez a finnyásság. A cementgyári időkben könnyebben vetted az ilyesmit.
ISTVÁN (hirtelen feláll, majd visszaül, mert a Pincérlány hozza a rendelést): Lássuk csak! (Belekortyol a kávéba) Ez már sokkal jobb! (Pincérlány el, István nosztalgikusabb hangra vált) Ha másra nem is, kávét főzni, azt megtanítottam Irinát. (Kortyol) Akkoriban az egész országban nem lehetett egy jó feketét inni, mindenütt teának főzték. Alig pörkölték meg a szemeket, durvára őrölték, és hiába tettek belőle eleget a modern presszógépekbe, ha aztán gőznyomás nélkül ráeresztettek két deci vizet, nem is eléggé forrót. Amikor először kértem meg, kevesebb vizet engedjen az adagomba, nagyon elcsodálkozott. Talán valami ellenőrnek nézett, az hitte, provokálom. Nem is állt kötélnek: a kávé árában benne van a két deci víz is. Másodszor aztán, amikor a rendelésről ugrottam át, fehér köpenyben… (feláll, esetleg köpenyt vesz fel)
A presszó üzemi büfévé alakul, a presszógép mögött megjelenik Irina. István odasiet.
IRINA (kicsit közönséges, rikácsoló hangon): Tessék! Tessék kérni!
ISTVÁN: Egy erős kávét szeretnék… Nagyon kérem, ne engedjen bele annyi vizet. A fele is bőven elég lesz. Viszont várjon, amíg jól felforrósodik, és a gőznyomás átpréseli a vizet a kávén.
IRINA: Nekünk a szabályzat előírja, hogy norma szerint két decit…
ISTVÁN: Kérem! Tudom, hogy a cementgyártásban nagyon fontosak az arányok és a technológiai előírásokat nem lehet megszegni. De ez büfé, és egy vendég magát nagyon szépen kéri, hogy főzzön neki erősebb kávét…
IRINA: És ha megárt magának, ha rosszul lesz tőle?
ISTVÁN: Orvos vagyok…
IRINA: Nem bánom, de aztán nehogy letagadja, hogy maga akarta így. (Forró gőz csap ki a presszógépből, Irina tüsténkedik)
ISTVÁN (eljön a pulttól, az asztalok felé tart, de nem ül le, a szoba felé tekinget): Harmadszorra már szólnom sem kellett. Mosolygott, bólintott, engedte a gőzt. De a kávéja még mindig nem volt az igazi. A többi titokba akkor avattam be, amikor a betegem lett. (Az orvosi rendelőül szolgáló szobába megy, ahová Irina is követi)
NARRÁTOR: Kivizsgálásra jelentkezett, de a panaszait nem tudta összefogottan előadni. Zavarban volt a fiatal, jóképű orvos előtt. Meg aztán: nem is fájt semmije.
ISTVÁN (Irina szívét, tüdejét vizsgálja): Nem szokott reggelente nyomást érezni itt, a szíve fölött?
IRINA (korábbi rikácsoló hangjánál szelídebben, lágyan): Most, hogy mondja… De azután elmúlik.
ISTVÁN: Nyugtalan éjszakák? Légszomj? Fejfájás?
IRINA: Előfordult már.
ISTVÁN: Izzadékonyság? Váratlan hőhullámok? Úgy látom, mintha most is…
IRINA: Igen, igen. Néha remegni kezdek csak úgy, minden ok nélkül.
ISTVÁN: Felírok valami gyenge gyógyszert meg vitaminokat. És el kell végezni egy alaposabb kivizsgálást. Adok beutalót a városi klinikára. Ott megröntgenezik, vért vesznek, kardiogrammát készítenek.
IRINA: Csak nincs valami komolyabb bajom?
ISTVÁN: Nem hinném, de az óvatosság nem árt. Kicsit magas a vérnyomása.
IRINA: Nekem magas, amikor maga issza a méregerős kávét?
ISTVÁN: Méregerős? Nem látott még maga olyat. Ha meg akarja tanulni, hogyan készül, szívesen elmondom. Először is a pörkölés, mert a szemes kávé, amit üzletben kapni, az épp csak barna. Zárt edényben, lassú tűzön, egyenletesen, néha megrázva, megkavarva. Aztán, amikor kész, lefedve hagyni kihűlni, de előtte még egy csipetnyi vajat rá lehet olvasztani. Aztán az őrlés… de azt majd legközelebb… (Mindketten kijönnek a szobából, István visszaül a presszóban asztalához)
IRINA (a presszógép mögül, bámulattal): És maga ezt honnan tudja? Hol isznak ilyen kávét?
ISTVÁN: Hol, hol? Hát az egész világon…
NARRÁTOR: Ez a kijelentés Irinát elgondolkoztatta, mert egészen addig azt hitte, hogy az ő városa is része a világnak.
ISTVÁN (feketéjét szürcsölve): A következő alkalommal már igazi feketét tett elém. Milyen jól esett ott, idegenben, az a hazai íz.
BELSŐ HANG: Hálából alaposan ráijesztettél. Azt mondtad neki, hogy nem valami jók a klinikáról átküldött leletei. Pedig ez nem volt igaz.
ISTVÁN (lelkiismeretfurdalás nélkül, mosolyogva): Minden szerdára berendeltem kontrollra. Aztán moziba hívtam, vacsorázni vittem. A többi ment, mint a karikacsapás.
BELSŐ HANG: Mégis elhagytad, a várossal együtt. Pedig ő is megtanított valamire: a fagylaltos kávéra.
ISTVÁN (felhajtja a legutóbbi rumot): Kisasszony! (Pincérlány jön) Hozzon, legyen szíves, egy adag tejszínes fagylaltot, lehetőleg Plombirt.
PINCÉRLÁNY: Hogy micsodát?
ISTVÁN: Ja, semmi, semmi. Itt nem járja ez a fajta… (Pincérlány el)
BELSŐ HANG: Sosem jutunk a történet végére, ha ennyit nosztalgiázol. Irináról viszont el kellene mondanod, hogy…
ISTVÁN: Amikor már tudta, hogy rövidesen hazautazom, bevallotta: nem csupán vonzerőmnek köszönhettem a gyors sikeremet nála. Megbízatást kapott, a megfelelő helyről. Azt mondta, havonta kellett jelentést írnia, és nem csupán rólam. Milyen a hangulat a gyárban, miről beszélnek az emberek a büfében. Ő csodálkozott a legjobban, hogy ezek után nem kergettem ki az ágyamból. Minden maradt a régiben. Mi titkolnivalóm lehetett volna? Az erős feketekávé receptjének terjesztése talán mégsem minősül ellenséges propagandának és az államhatalom megdöntésére tett kísérletnek. Ha valami megváltozott köztünk, csak annyi: éreztem rajta, irigyel amiatt, hogy rövidesen elhagyom a gyárat, a várost, és visszatérek abba az életbe, amelyről szinte semmit nem tudott, de feltételezhette, hogy színesebb, csillogóbb, mint az ő szürke, cementporral fedett világa. Valami olyasmit érezhetett, mint amit én, vagy két évvel később, amikor Szilvia színes fotóit nézegettem.
PINCÉRLÁNY (hozza a fagylaltot): Szabad még valamit?
ISTVÁN: Azt hiszem, elfogyott a rumom.
PINCÉRLÁNY. Értem, egy rum. Kávét?
ISTVÁN: Nem, köszönöm, ebből itt még alig hiányzik. Aztán majd fizetnék is.
PINCÉRLÁNY: Kérem. (El)
ISTVÁN (a fagylaltból jókora kanálnyit tesz a kávéjába, kavargatja, figyeli, hogyan olvad): Ezt tőle tanultam. Csak így tudta meginni az igazi, erős főzetet. Ez volt a delikátesz a búcsúesten is, amit a tiszteletemre rendezett.
Társaság alakul ki a szobabelsőben (a presszóból is mind átmennek oda). Zene, félhomály, táncoló párok. Hajnal felé járhat, mindenki elpilledt.
EGY VENDÉG (tánc közben, párja válla fölött): Nem kellene játszanunk valamit? Nagyon leült a hangulat.
IRINA (István válla fölött): De, de! Dobjál fel minket valamivel.
ISTVÁN (félhangon): No, jön az üvegforgatás.
EGY VENDÉG: Tanultam egy új dolgot. Figyeljetek. (Abbahagyják a táncot, félkörbe állnak)
ISTVÁN: Nekem lassan mennem kellene. Holnap még rendelek. (Órájára néz) Vagyis már ma.
IRINA: Ne hülyéskedj, most jön a java. Biztos valami jó hecc. Különben is: a te szórakoztatásodra jöttünk össze.
EGY VENDÉG: Először is kellene egy médium, akin be tudjuk mutatni a levitációt.
TÖBBEN: Micsodát? Beszélj érthető nyelven!
EGY VENDÉG: A levitáció lebegést jelent, a gravitáció leküzdését pszichológiai energia alkalmazásával. (Az újabb közbeszólókat letorkolva folytatja) Számos kísérlet meggyőzően bizonyítja, hogy megfelelő koncentrálással és kellően érzékeny médium esetében a lebegés elérhető és akár perceken át fenntartható. Szemtanúk egybehangzóan állítják, hogy nem szemfényvesztésről van szó, hanem paranormális jelenségről. Bizonyos műszerekkel ki is lehet mutatni az erőterek intenzív változását.
IRINA: Elég volt a szövegből, mondd meg végre, mit fogunk csinálni.
EGY VENDÉG: Választunk egy médiumot, aki a mi akaratunknak megfelelően levitálni fog, azaz lebegni.
TÖBBEN: Még hogy lebegni, ugyan, hülyeség.
EGY VENDÉG: Igenis lebegni fog, akár egy méterrel a padló felett. Aki nem hisz ilyesmiben, akár el is mehet.
TÖBBEN: No, lássuk, mire megy. Maradjunk, kíváncsi vagyok.
EGY VENDÉG: Én már ki is találtam, ki lenne a legjobb médium. (Istvánra néz)
ISTVÁN: Velem ne szórakozzatok, ez baromság.
EGY VENDÉG: Hogy mondhatsz ilyet éppen te, az orvos, akinek hinnie kell az emberi psziché erejében. Azonkívül neked van a legnagyobb empatikus készséged, te át tudod venni mások akaratát.
ISTVÁN: Mondom, hogy hülyeség, ilyesmi nem sikerülhet.
EGY VENDÉG: Nem? Én akár fogadni is mernék.
ISTVÁN: Arra akarsz fogadni, hogy fel fogok emelkedni a levegőbe?
EGY VENDÉG: Igen, pontosan arra… Csak van néhány megkötés.
IRINA: Éspedig?
EGY VENDÉG: Először is csak az maradjon a szobában, aki – legalább teoretice – nem zárja ki eleve a levitációt.
ISTVÁN: Akkor én máris mehetek.
EGY VENDÉG: Küzdjed le a prekoncepciódat! Szabadulj meg mindattól, amit eddig tudtál a világról, amit beléd plántáltak valami távoli egyetemen. Add meg magad az akaratunknak!
Fotelt húznak a szín közepére, István kelletlenül beleül. A többiek félkörben a földre telepednek. (Ez esetben a „szoba” bőven átnyúlik a „presszóba”)
IRINA: Jaj, de izgalmas!
ISTVÁN: És miben fogadunk? Mi lesz a tét?
EGY VENDÉG: Bármi lehet. Mondjad meg te… De még van egy fontos megkötés. Azért hagytam a végére, nehogy megfeledkezzetek róla koncentrálás közben. Amíg a kísérlet tart, egyikőtök sem gondolhat a fehér elefántra. Különösen István nem.
ISTVÁN (feláll): Micsoda hülyeség ez! Még hogy a fehér elefántra!
IRINA: Ülj már vissza, kérlek. Szeretném megtudni, mi sül ki ebből. Na, az én kedvemért! Nemigen tudok már semmi egyebet kérni tőled…
ISTVÁN (visszaül, fészkelődik): Miért éppen belőlem akartok bohócot csinálni!?
EGY VENDÉG: Teljes csendet kérek. Mindenki elég erősen koncentrál?
A szín sötétedni kezd. Elefántdübörgés hallatszik, majd a nagyvadak trombitálása. Lassan betolják a színre a paravánt. Erre teljes fény vetül, az elefánthangok elenyésznek.
NARRÁTOR (kijön a paraván elé): Öt rumot, három kávét, egy fagylaltot fogyasztott el, és a végén, mert szomjas lett, még egy sört is megivott. Ehhez képest egészen jól tartotta magát, csak amikor az utcán az éles, ferde napsütést szemből kapta, akkor kezdett szédülni. (El)
ISTVÁN (kezében virágcsokorral, kicsit imbolyogva érkezik a paraván elé, de beszéde józan; ahogy halad, a paraván lassan kigördül a színről: a presszóban ott ül a Narrátor és a Belső Hang, a szobabelsőben Janka kucorog a díványon; középütt változatlan helyen ott áll a fotel, amelyben István a levitációs kísérlet során ült): Szeretem ezeket az utcákat, a bevágódó fényt, amely minden reggel mintha felemelné a súlyos háztömböket. Szeretem ezt a várost, kedvemre való, hogy itt sétálhatok, és pontosan tudom, milyen kép vár rám az utca végén, hogyan váltja fel a sötét bérházakat a kirakatok végeláthatatlan sora, ahogy kifordulok a Körútra, hogyan kígyózik az emberáradat. De most nem vágytam erre a látványra. Elegendő volt a bizonyosság: tudjam, hogy hol vagyok, és hogyan juthatok haza, Jankához. (Zsebéhez kap, megrémül) Jesszusom, a kulcs! Csak nem vesztettem el a presszóban…
BELSŐ HANG (a presszóból): Dehogy vesztetted, mit pánikolsz! Különben is: lehet, hogy Janka időközben kiugrott az ablakon vagy kihívta a tűzoltókat. De miért viszel neki virágot? Hogy kiengeszteld, amiért bezártad? Amiért otthagytad? Amiért berúgtál? És miért ittál annyit? Felejteni akartál vagy emlékezni?
ISTVÁN (hol a presszó, hol a szobabelső felé néz, végül, mint aki nagyon fáradt, lerogy a középütt álló fotelba): Mennyi elfecsérelt év, istenem! Jelentéktelen álláska a Vöröskeresztnél, hajtás a túlórákért, néha reggeltől késő estig, nem egyszer éjszaka is: minden helyettesítést elvállalni, mindent pénz megfogni, nehogy úgy érezzem, Szilvia tart el. Dehogy Szilvia, az apja! A drágám nem azért szerzett orvos férjet, hogy agyondolgozza magát mellette, megfelelt az a lógós álláska, ahová a papa bedugta. Karriernek bőven elég volt neki, hogy a névjegyére meg az ajtó vörösréz névtáblájára rákerült a Dr. Nem egyszer az volt az érzésem: belőlem csak erre a két betűre volt szüksége.
BELSŐ HANG: Mégis, mire számítottál? Sírig tartó szerelemre?
ISTVÁN: Amikor beköltöztünk a kis villába – első saját otthonomba –, nem gondoltam, hogy nemcsak a szülővárosomat, de még azt a távoli cementgyárat is visszasírom egyszer…
BELSŐ HANG: Hát igen, Irina legalább felnézett rád. És nem is csalt meg.
ISTVÁN (feláll, idegesen járkálni kezd): Elég hamar gyanút fogtam; nem csinált belőle nagy titkot. Mégsem mertem megkérdezni tőle… Az anyósomnál puhatolóztam: „Mondja, anyuka, hová ment a kedves nejem ma este is?” Nem is késett a válasz: „István kérem, maga nincs abban a helyzetben, hogy bármit számonkérhetne Szilvikén. Egyébként bizonyára szórakozni ment, mert maga amúgy is hazahozta azokat az egészségügyi kimutatásokat, nem?”
BELSŐ HANG: És te lenyelted ezt a békát. Ahogy a többit is, szép sorjában.
ISTVÁN: Mennyi elfecsérelt év, istenem. (Visszaül a fotelbe) Utolsó megoldási kísérletem: teherbe ejteni. Az anyaság talán lecsillapítja a vérét. Itthon kell maradnia, hozzám is jobban kötődik majd. És mintha valóban! Azt hiszem, életeszményébe a gyerek státusz szimbólumként ugyanúgy beletartozhatott, mint az orvos férj. Jól viselte a terhességet, kedves lett, és pár hónapon át, amíg az illem engem vissza nem tartott, az ágyban is jobban feltüzesedett, mint bármikor azelőtt. A munkahelyét persze azonnal otthagyta és meggyőző elszántsággal készült az anyaságra.
NARRÁTOR (feláll, a presszóból István fotele mögé sétál): Pokollá akkor vált az élete, amikor a gyerek megszületett. Szilvia kiköltöztette őt a nappaliba, helyét a hálóban elfoglalta a hónapokra odaköltöző anyós, aki azonmód ki is sajátította a gyerek körüli teendőket. Szilvia életfunkciói az étkezésre, alvásra, szoptatásra, tévézésre és az egészségügyi sétákra korlátozódtak. Istvánnak hamarosan elege lett abból, hogy a legdrágább pelenkára meg kenőcsökre menjen a túlórapénze, elege lett a nappali szoba kényelmetlen kanapéjából, a mama mindenre kiterjedő egyeduralmából.
ISTVÁN: Hány elfecsérelt esztendő, istenem. Vergődés válás előtt, válás után. És végre csepp nyugalom egy isten háta mögötti kis faluban. Kényelmetlenül nagy, kifűthetetlen szolgálati lakás, elhanyagolt betegek. Sok vesződség, hálapénz alig. De végre nem aktákat kell tologatnom, hanem újra betegeket gyógyíthatok. Az ő szájukból igaznak, hitelesnek tűnt a „Doktor úr”.
NARRÁTOR: És közben, úgy, hogy eleinte észre sem veszi: sejtjei mélyéről, nagyon lassan, de feltartóztathatatlanul: Janka.
ISTVÁN (lassan feláll, elréved): Janka.
BELSŐ HANG (továbbra is a presszóból „kiabálja be” megjegyzéseit): Hát persze, Janka, az első, az egyetlen! Hogy is hihetted addig, hogy nélküle is lehet. Hogy nélküle is érdemes.
NARRÁTOR: És ettől kezdve álmok, illúziók, tervezgetések. És az első hazautazás. És István döbbenete: Janka szinte semmit sem változott. És a megkönnyebbülés: mindenre emlékezik. Valaki, akinek mindent, mindent elmondhat. Valaki, aki nem neveti ki, aki megérti.
Amíg a Narrátor beszélt, Janka és István átsétáltak a presszóba, leülnek az üres asztalhoz, egymással szemben. A Narrátor beül a fotelba.
ISTVÁN: Hát az én történetem ennyi. Itt tartok most. Itt tartok, és rájöttem… Rájöttem hogy… De hisz te nem is tudsz semmit… Biztosan nem érted, hogy miért akartam veled annyira találkozni, miért kellett neked mindent ilyen részletesen elmondanom. (Janka várakozóan néz rá, ő meg zavarában dobolni kezd az asztalon. Hirtelen elhatározással ráteszi a kezét a nőére) Janka, Janka! Semmit sem változtál, épp olyan vagy, mint azon a régi nyáron…
JANKA: Te is. (Elhúzza a kezét) Talán csak ezek az őszes tincsek a halántékodon… Mennyi ideje is?
ISTVÁN (kifakad): Istenem, hány elfecsérelt esztendő!
JANKA (tűnődve): Nem mondanám. Osztályos orvos lettem, van egy öröklakásom, szépen keresek, én támogatom apámékat. Kocsim, nyaralóm, az nincs, de nem is érzem, hogy kellene. (István szemébe néz) És te, Gajzágó István, te mire mentél? Hová lettek a nagy terveid? Nem kutatóorvos akartál lenni? Falusi doktor bácsi vagy egy eldugott faluban. Ezzel az erővel a cementgyárban is maradhattál volna, akkor még tartásdíjat sem kellene fizetned, mert marha fejjel gyereket csináltál a válófélben levő feleségednek.
ISTVÁN: Így akart magánál tartani.
BELSŐ HANG (a szomszéd asztaltól): Ez ugyanaz a történet, amit mi ismerünk?
JANKA: Úgy tudtam, ehhez ketten kellenek.
ISTVÁN (kicsit kétségbe esve): Janka, ezt úgy értsem, hogy…
JANKA: Úgy érted, ahogy akarod. De én már túl vagyok azon, hogy mások lelki szemetesládája legyek és csalódott szerelmeseket babusgassak.
ISTVÁN (feláll, előre jön): És akkor ugyanazt éreztem, mint régen, ott, a gát betonján: most, most ugrik Janka a vízbe, úszik a parton hagyott holmijához, és én fekszem mozdulatlanul, mert a bőrömhöz égett a beton, mert nyomta a mellemet a rám szakadt felhőtlen ég. (Lehajtott fejjel kimegy a színről, a gát mögé kerül; amíg a Narrátor beszél, felfekszik a betonpadkára; Janka a presszóban átül a másik asztalhoz, a Belső Hang mellé; esetleg rendelnek valamit, kávézgatnak)
NARRÁTOR: „És te, Gajzágó István, te mire mentél?” – ezt zakatolta a vonat, amely a kis faluba visszavitte, ez lüktetett hónapokig a fülében, ez várta a sötét utcasarkokon. És ez a kérdés állta útját, amikor betért volna a helység legfontosabb társadalmi központjába, a kocsmába, ez indította helyette az alig látogatott könyvtár felé…
KÖNYVTÁROS NŐ (a presszó pultjára könyökölve, kicsit kacéran) Nem kérem, az Orvosi Szemle nem jár nekünk; a Medicinai Értesítő sem; parancsoljon talán egy Nők Lapját; előfizetni?, hát persze, a postán vagy a kézbesítőnél…
NARRÁTOR: Janka kérdése fordította el tekintetét, amikor egy-egy fiatalasszony úgy nézett rá, ez a számonkérés vette rá arra, hogy összeszorítsa a fogát: Falusi doktor bácsi? Hát megmutatja! Megmutatja, ha belepusztul is. (Feláll, a presszó felé, szokott asztalához sétál. A gáton fekvő István felé néz; még nem ül le)
ISTVÁN (felkönyököl a gáton): Nem, ezek már nem elfecsérelt évek… A szakorvosi vizsga könnyebben ment, mint gondoltam. Még meg is dicsért az egyik vizsgabiztos: „Nagyon helyes, kolléga, ilyen fiatalon még az embernek legyenek ambíciói és ne hagyja, hogy a körorvosi státus behatárolja.” Persze a fővárosban sehol egy üresedés. Sebaj, jó lesz a megyei kórház, nagyon is jó lesz. Talán majd onnan…
NARRÁTOR: Teljesíteni akar, helytállni, kitűnni. Mindent elvállal, inspekciót, helyettesítést. Közben tanul, bújja a szakkönyveket. Az egyetemi archívumból kikéri az összes professzor és docens disszertációját, hetekig foglalkozik a „kedvenc” témákkal. Aztán, a megfelelő pillanatban el-elejt egy árulkodó megjegyzést, és a várt reakció nem is marad el: „Maga ismeri a kutatási eredményeinket a spinális neurológia területén? Belgyógyász létére roppant dicséretes szakmai érdeklődés!” Az egyetlen szórakozás, amit megenged magának: amikor csak teheti, hétvégeken kijár a városszéli mesterséges tóhoz. Órákig elnézi a fodrozódó vizet, a felhők bábjátékát. Azt, hogy ennek a víztározónak is van fűvel benőtt töltése és a zsilipet erősítő betongátja, azt sugallatnak gondolja, biztatásnak, hogy érdemes, mégis érdemes. (Leül a presszóasztalhoz)
ISTVÁN (felül a gáton, majd egy lendülettel leugrik, a presszó felé sétál, leül a Narrátor asztalához): Aztán egy cikkemet lehozta az egyik szaklap, és én megkérdeztem a főorvost, lenne-e kifogása ellene, hogy a másikba recenziót írjak legutóbbi könyvéről. Már javában dolgoztam az anyagon, amikor váratlanul felvetette:
NARRÁTOR: „Nincs kedve elkísérni egy tanulmányútra Bulgáriába?”
ISTVÁN: …És én éreztem, hogy most, most talán valóban elkezdődik valami.
NARRÁTOR: „Maga ilyen jól beszél oroszul?”
ISTVÁN: – csodálkozott az első szakmai tárgyaláson, aztán megkért, hogy az ottani egyetemi hallgatók előtt tartandó, kevésbé jelentős előadását én tartsam meg helyette, amíg ő minisztériumi főemberekkel reprezentál. Otthon elismerés, külön prémium…
BELSŐ HANG (a szomszéd asztaltól): A seggnyalást, azt mindig jól fizetik.
ISTVÁN: Még lefordíttatott velem pár szakcikket, bevont néhány jelentéktelen részkutatásba, aztán egy vállalati bulin félrevont.
NARRÁTOR (előrehajolva, bizalmaskodva): Lenne egy lehetőség. Kicsi, de fontos állás, a fővárosban. Anyagilag ugyan visszalépést jelent, de a szakmai fejlődése szempontjából talán érdemes megfontolni.
ISTVÁN: Persze mentem, amint mehettem. Magamnak azzal hízelegtem, hogy talán későbbi riválisát látta bennem. (Feláll, sétál) Nem, ezek már nem elfecsérelt évek. Pontosan tudtam, mit akarok, és miért akarom. Lakás kell, egzisztencia kell, kocsi kell. Megtakarított pénzemet megszaporítottam egy hosszú lejáratú kedvező hitellel, ebből kikerült a lakás. Igaz, hogy csak egyszobás, de a belváros szívében. Reggelente besüt a nap, és ha kinézek az ablakon, látom Európa legszebb folyóját. És két hidat is: a patinásat, veretes-tömböset, meg a karcsút, a modern betonívet. A múltat és a jelent. Kell-e több ennél. (Kis szünet, ezalatt a presszóban Janka helyet cserél a Narrátorral) Kell. Janka kell. Senki más.
BELSŐ HANG: Ehhez képest egészen szorgalmasan tetted a szépet annak a kis medikának…
ISTVÁN: És hajtás tovább, ami belefér. Bírom még, hogy ne bírnám, alig múltam negyven. A legszebb férfikor. És a férfi itt áll nő nélkül, szerelem nélkül. (Lassan a presszó felé indul, leül Jankával szemben)
BELSŐ HANG: Ez megint olyan megható volt, el ne sírjam magam.
NARRÁTOR: Aztán egy napon hívatja a főnökség, kilátásba helyezik az adjunktusi kinevezést. István nem bír magával. Most, most kell hazautazni. Maradék pénzén vesz egy használt kocsit, azzal érkezik szülővárosába. És persze: azonnal találkozni akar Jankával.
ISTVÁN: Janka, miért nem mondasz valamit? Fél órája beszélek, és te semmire sem reagálsz. Feltettem egy kérdést is… Elmondtam, hogy én mindezt csak azért, hogy… Hogy ne mondhasd: falusi doktor bácsi. Hogy egyenrangúként… Hát akkor legalább tudni akarom. Választ kapni arra, amit kérdeztem.
JANKA (komoran): Ha ennyire akarod, hogy kimondjam… Nem, István, nem tudom elképzelni. Ha ez volt a kérdésed.
ISTVÁN: De hát én még mindig, azóta egyfolytában… (Megfogja a nő kezét)
JANKA: Te, te! Te igen. És én? (Elhúzza a kezét) Arra nem gondolsz, hogy nekem is van privát életem? Évekig színedet sem látom, és aztán ajtóstul törsz a házba: el tudom-e képzelni. Hát nem, nem tudom!
ISTVÁN (megijed): Bocsáss meg… Önző voltam. Talán rosszul kezdtem hozzá. Szerettem volna, ha tisztán látod az én dolgaimat. Látod, nem hallgattam el semmit, a botlásaimat sem, azt, hogy Szilviával másképpen volt, nem úgy, ahogy legutóbb lefestettem. Azt akartam, hogy nyitott könyv legyen előtted az életem.
BELSŐ HANG: Közhelyből jeles.
JANKA: És hogy én akarok-e ebben a könyvben olvasni?…
ISTVÁN: Igen, igen. Lehet, hogy elhibáztam. Előbb illett volna megkérdeznem… Hogy vajon érzel-e még valamit. Hogy független vagy-e… (Megrémül attól, amit kérdezett, de most már nem tud kitérni az ennél is egyenesebb rákérdezés elől) Janka, van valakid?
JANKA: És ha igen? Lehetne-e közöd hozzá? Talán várnom kellett volna a királyfira? Rád? Miért nem kerestél, amikor hazajöttél a cementgyárból? Azt is másoktól tudtam meg, hogy megnősültél és elutazol, oda. Tavaly aztán jöttél, és sírni akartál a vállamon. Most meg előállsz azzal, hogy csak miattam hajtottad magad… (Egyre inkább kifakad) Azelőtt, azelőtt mit csináltál miattam, mit csináltál értem? És mit ellenem? Készítettél mérleget?
ISTVÁN (most már csak ez az egy érdekli): Van valakid?
JANKA: Mit tudsz te rólam, mit tudsz az éjszakáimról? Hol voltál, amikor az öreg prof megzsarolt, hol voltál, amikor a nagymenő medikusok ajánlatokat tettek? Vagy mellettem voltál, amikor az apám fél oldala megbénult? (Egyre hisztérikusabban) Milyen alapon kérsz számon?
ISTVÁN (ő is inkább kiabálva): Janka, van valakid? Szereted? Mondd meg, és elmegyek!
JANKA (feláll, ő akar elmenni): Hagyj békén!
ISTVÁN (felpattan, utána nyúl, magához húzza, átöleli, hogy ne mozdulhasson; valamivel higgadtabban): Nem, nem hagyhatsz itt, amíg el nem mondod…
JANKA (nem tudja tovább visszatartani a zokogását): Igen, van. Van valakim. (Sír)
A szomszéd asztalnál a Belső Hang és a Narrátor eddig is egy-egy gesztussal, legyintéssel, bólogatással, fejcsóválással kísérte a párbeszédet. Most a Narrátor feláll, hívja a Belső Hangot, hogy hagyják el a terepet; az nem akar kötélnek állni, érdekli a kibontakozás, végül a Narrátor némi erőszakot tanúsítva kitaszigálja a másikat a presszóból.
ISTVÁN (teljesen lehiggad, óvatosan leülteti a még hüppögő nőt a székére; mögé áll, kezét a vállára teszi): Beszélj róla.
JANKA (lassan abbahagyja a szipogást): Nem érdemes. Most hagyott faképnél.
ISTVÁN (villámgyorsan helyére ül, a nő szemébe néz, kezét szeretné megfogni): Janka! Janka! Kihevered. Hidd el, kihevered. Melletted leszek, könnyebben túlteszed magad az egészen. Egykettőre elfelejted!
JANKA (elhúzza a kezét, újra zokog): De én nem akarom elfelejteni. Én még szeretem, nem érted?!
Pillanatnyi sötétség.
NARRÁTOR (hangja a sötétségben): Érti, hogy ne értené. Érti, és hazafelé jól meghajtja a Ladát. Hiába fékez, amikor a mellékútról elé hajt egy teherautó. (Csattanás)
A presszó üres, a szobában – most kórterem – István felkötött, begipszelt lábbal fekszik az ágyon. Mögötte a Narrátor.
ISTVÁN (kifelé beszél, a közönségnek): No, ez is megvolt. Ezt gondoltam a csattanás első pillanatában olyan mély megnyugvással, mintha már induláskor tudtam volna: ennek még ma be kell következnie.
NARRÁTOR (a fény felé fordít egy röntgenfelvételt): Belső törés, két helyen is. Rosszabbul is járhatott volna, kolléga!
ISTVÁN: Rosszabbul? Aligha. A legrosszabb rossz már megtörtént velem.
NARRÁTOR: Állapota gyorsan javul. Két héttel később már lábadozik. Épp csak azt nem tudja: mivégre gyógyul meg, mihez kezd majd az egészségével. Mit ér vele, ha a csontnál érzékenyebb szerkezeteket nem sikerült sínbe tenni? (Lassan kisétál a színről)
ISTVÁN (kiszabadítja lábát a felkötésből, talpra áll, de az ágy szélébe kell kapaszkodnia; a Belső Hang, mint betegápoló, botot hoz, támogatja, tanítja járni a gipsszel; később hagyja, hogy lépdeljen egyedül): Mégis csak: elfecsérelt évek. Hiába a görcsös hajtás, a szép sikerek. Mit sem ér az adjunktusi kinevezés, a belvárosi lakás. Kinek mutassam meg, hogy reggelente besüt a szobámba a nap, és a komor háztömbök szürkesége fölött hogyan csillan meg a folyó ezüstje, hogyan rajzolódnak ki a hidak ívei. Mindez mit sem ér. Csak az emlék marad, azé a régi nyáré, amikor együtt figyeltük a károgó varjak lassú keringőjét jegenyék magasában, együtt láttuk párzó szitakötők duplafedeles aeroplánjait… És nap, mennyi napfény volt azon a nyáron. (Mintha kinézne az ablakon) Most meg csak esik, napok óta, reménytelenül. Felázik a föld, szivaccsá luggat mindent a víz.
BELSŐ HANG: Jön a szökőár, a vízözön, a világvége – csak hogy teljes legyen a hangulati ellentét.
ISTVÁN (változatlan hangnemben): Nyúlós hártya nedveződik a tárgyakra, minden szerves szétrohad, a kövek is szétfeslenek, elmállik, elfolyik minden…
NŐVÉR (jön; a Belső Hang elébe áll, nem engedi, hogy azonnal a beteghez menjen, fogdosni próbálja; végül a nő a kezére csap, megszabadul tőle): Gajzágó doktor! Látogatója van! (El; a Belső Hang követi)
István előbb mozdulatlanul álldogál, aztán lassan, vállát vonogatva csak elindul. Közben meg-megáll, fejét csóválja. Már csaknem a színpad szélére ér, amikor a túlsó szélen, esőköpenyben, ázott hajjal belép Janka. István megtorpan, majd lassan, nagyon lassan szembefordul Jankával. Sötétség.
Behúzott paraván: a megjelenített belvárosi utca. István a virágcsokorral tart hazafelé. Ezúttal keresztülhalad a paraván előtt, amely nem követi a mozgását.
ISTVÁN (kicsit imbolyog, de hangja teljesen józan): Szeretem ezeket a szűk utcákat, a bevágódó fényt, amely délelőttönként mintha megemelné a súlyos háztömböket. És szeretem ezt a város, amelyet már akkor magaménak tudtam, amikor háromszázhatvan kilométernyire laktam tőle. Magaménak tudtam, mert rádióját hallgattuk otthon, mert újságjait járattuk, amikor lehetett, és mert szilveszterenként ennek a városnak a látképét sugározva hatotta meg anyámat a televízió. Amikor megcsókolt bennünket, külön apámat és külön engem, én tudtam, hogy nem a Himnusz csal szemébe könnyeket, hanem az, ahogy a gyermekkórus mögé bevetítik a történelmi monumentumokat, a várat, a folyón átívelő hidakat – és a belváros utcáit. Mintha kicsit ő is itt lenne velem, amikor a szűk utcákon sétálok, mintha vele együtt tudnám pontosan: milyen kép tárul majd a szemünk elé a sarok után, ha kifordulunk a Körútra. De most nem vágytam erre a látványra. Most nem akartam elégtételt szerezni anyámnak mindazért, amit a számára soha el nem fogadott világban végigélt. Nem, most elég volt a bizonyosság, hogy tudom, hol vagyok, mely koordináták kereszteződésén. Elég volt a bizonyosság, hogy a kulcs megvan, nálam van (zsebébe nyúl), és hogy puszta birtoklása arra is kiterjed, akit bezártam vele. Igen, reméltem, hogy Janka most is ott ül a díványon, felhúzott térddel, és fejét felkapja minden külső neszre. Kis riadt egérke egy ismeretlen világban. (A színpad túlfelén el)
BELSŐ HANG (ezúttal valóban csak hangját hallani; amíg beszél, lassan kigördül a paraván): Egérke… Nem túl hízelgő. Igaz, a csatorna partján halacskának hívtad. Amikor pedig a kórházban pillantottad meg, ázott verébhez találtad hasonlatosnak. Erős ellentétben azzal, hogy álmaidban büszke dámvadnak láttad, aki után hiába csörtetsz suta puskáiddal.
István újra a bottal, Jankán esőkabát. Egymással szemben állnak a kórtermi részben.
ISTVÁN: Honnan tudtad?
JANKA: Nem tudtam. A lakásodon kerestelek. Egy szomszéd mondta. Alig találtam ide. Ez a forgalom! (Pillanatra elhallgat, érzi, hogy valami indokot is mondania kellene, miért jött, miért utazott ide) …István, én…
ISTVÁN (szavába vág, nem akarja hallani a magyarázkodást): Fontos, hogy itt vagy. Adom a kulcsot, menj haza, szárítkozz meg, pihenj, aludj. Egész éjszaka úton voltál, nem? Csurom víz vagy, még kapsz itt nekem egy tüdőgyulladást, aztán ápolhatlak.
JANKA: Erre egyelőre inkább te szorulsz. (Újra belevágna mondandójába): István, én tulajdonképpen…
ISTVÁN: Ne, ne most. Ne itt. Gyere be holnap tízre, elkérem magam. Sétálunk egyet. (Látja, hogy Janka a lábára néz). Ez járógipsz. Direkt arra való, hogy járjon rajta a beteg. No, itt a kulcs. (Odaadja)
JANKA: Most bumlizzak vissza ebben a zuhogóban? Nem marasztalnál egy kicsit?
ISTVÁN: Persze, persze, fújd csak ki magad.
Továbbra is mozdulatlanul állnak egymással szemben; kínos szünet.
JANKA: István, én azért szeretném, ha nem hinnéd, hogy…
ISTVÁN: Kérlek! Holnap! Holnap mindent elmondhatsz. De nem tartozol semmilyen magyarázattal.
JANKA: Baj, hogy eljöttem?
ISTVÁN: Ne bomolj. Örülök neked. Épp csak… Hát látod. (Botját mutatja)
JANKA: Jaj, István, nekem olyan… (Meg akarja ölelni) Tudod, hogy én…
ISTVÁN (gyöngéden kitér az ölelés elől): Holnap. Holnap várlak. Pihenj jól, érezd magad otthon. (El, Janka a túlsó oldalon szintén)
BELSŐ HANG (jön, dörzsölgeti a tenyerét): Na, öreg, ezt jól csináltad! Úgy látom, javulnak az esélyeid. Csak egy kicsit össze kellett törnöd magad, és megy minden, mint a karikacsapás. Ha a kezed is fel lenne kötve, nem úsztad volna meg a szerelmi vallomást. (Leül a presszóban, az előbbre tolt betongát felé néz)
István és Janka feltűnnek a betonfal mögött, amely most egy híd korlátjául szolgál. István hol egyik, hol másik irányban mutat a távolba.
JANKA: Hát ezt sem gondoltam volna…
ISTVÁN: Ugyan mit?
JANKA: Hogy egy begipszelt lábú bicegő barátom fogja egyszer megmutatni nekem ezt a gyönyörű várost.
ISTVÁN: A világ legszebb panorámája… A professzorom a fél világot bejárta, ő mondja, hogy olyat sehol másutt nem lehet látni, nem lehet érezni, mint itt, ennél a hídfőnél, szemben a vakítóan fehér kövekkel… Akár a hegy vonalán siklik tekinteted, akár a folyó hajlatát követed, szinte számba vehetsz mindent, ami igazán… (elakad)
JANKA: Valóban csodálatos.
ISTVÁN (alkalmasnak találja a pillanatot, hogy Janka elragadtatását kihasználja): Janka… Szeretnél itt élni?… (Mintha kicsit félne a választól, inkább ő beszél) Vidéken rosszabb volt… Ha egyszer az ember már eljön onnan, otthonról, akkor itt, csak itt érdemes élnie. Szinte megszoknom sem kellett: észre sem vettem, és már ismertem az utcákat, rám köszöntek az utcai árusok; már pontosan tudtam, melyik lépcsőn kell feljönnöm az aluljáróból, ha ide vagy oda akarok menni. Mintha egyszer már éltem volna itt. Mintha mindig is itt éltem volna. Mintha száműzetésben teltek volna korábbi éveim… Te nem szeretnél itt lakni?
JANKA: Ezt most miért kérded?
ISTVÁN: Tudod jól.
JANKA: Nem akarom tudni.
ISTVÁN: Csak akard. Nem dughatjuk örökösen a fejünket a homokba…
JANKA: Hát, jó. Tudom. És akkor mi van?
ISTVÁN: Tehát: szeretnél vagy nem?
JANKA (sóhajt): Nem, nem szeretnék.
ISTVÁN: Nem vagy őszinte. Látom rajtad.
JANKA: Ha itt születtem volna. Ha itt lenne az otthonom. Ha ide kötnének az emlékeim.
ISTVÁN: Ez hülyeség. Tudod, hogy mondvacsinált érveket sorolsz. A kérdés tulajdonképpen nem is a városra vonatkozik. Hanem hogy velem akarnál-e itt élni.
JANKA: István, hagyd ez. Lehetne pár szép napunk, de alig vagyunk egy órája együtt, és te máris a jövőre spekulálsz. Egyszer ezzel már mindent elrontottál.
ISTVÁN: Tegnap mintha te akartál volna mondani valamit, nem? Rossz megoldás, ha egyikünk mindig kitér a lényeg elől. Egyszer végre tisztáznunk kellene, hogy az egymás…
JANKA: Egyszer. Talán. (Kacéran) De nem most, amikor második napja arra várok, hogy magadhoz ölelj. (Mindketten eltűnnek a fal mögött)
NARRÁTOR (besétál; amíg beszél, a presszóhoz ér, leül szokott helyére): Janka naponta bejárt a kórházba. Egy-egy süteményt, zacskó gyümölcsöt vitt be Istvánnak, amit együtt majszoltak el a társalgóban. Pár nappal később levették István gipszét, hazaengedték. Janka taxit rendelt, vitte a táskát, hívta a liftet, nyitotta az ajtót. Pedig István már alig bicegett.
István és Janka belépnek a szobabelsőbe.
ISTVÁN: Mit tettél a lakásommal?
JANKA: Kicsit átpofoztam. Hogy lakható legyen.
ISTVÁN: Az még hagyján. De te rendet raktál. Ez rettenetes.
JANKA: Szerintem is. Mehetsz vissza a kórházba.
ISTVÁN: Valamit mégis elfelejtettél.
JANKA: Valóban. A diadalív és a virágeső kiment a fejemből.
ISTVÁN: Az sem rossz. De én egy ágyra gondoltam. Egy másikra. A te ágyadra.
JANKA: A doktor úr nem hajlandó a következő két hétben megosztani velem az ágyát?
ISTVÁN: Nagyon is! De azt hittem, a doktornő végre hosszabb távlatokban gondolkodik.
JANKA: Éppen hogy abban. Lejár a szabadságom.
ISTVÁN: Dehogy jár. Csak most kezdődik. (Nem öleli meg, ellép mellőle, elindul a presszó felé, félúton már beszélni kezd) És igazi éjszakák újra, mint sok-sok éve. Az újrafelfedezés, a ráismerés többletével. Napokig ki sem tettük a lábunkat a lakásból. Vártam, remegve vártam, mikor mondja ki, amit hallani szeretnék, mikor jön el a pillanat, amikor már nem tudja visszafojtani. Talán majd két sikoly között, egy éjszakán. Talán egy derűs ébredésnél. Talán amikor koccintunk ebéd előtt, vagy este, ahogy összebújva a régi dolgokról kezdünk beszélni. De nem. Ebben konok és hajthatatlan maradt. Ha én nem hoztam szóba, ő fel nem említette volna.
(Leül a presszóban; Janka a szobabelsőben korábbi helyzetét foglalja el a díványon: térdét felhúzza, kezét összekulcsolja; innen kezdve egy ideig párhuzamosan beszélnek, aztán párbeszédbe rendeződnek, de a helyükön maradnak)
párhuzamosan, egyidejűleg
ISTVÁN (a presszóasztalnál): De hát miért, mi köt még oda? Mindent meg lehet oldani. Fiatalok vagyunk még. Negyvenévesen az ember könnyen változtat még az életén. Kapnál megfelelő állást. Már holnap bemehetnénk érdeklődni. Az sem tragédia, ha vidéken kell kezdened. Naponta kivinnélek.
Ami egy órán belül elérhető kocsival, az olyan, mintha a városban lenne. De én azt hiszem, a mi intézetünkben is akadna valami, ha nem is azonnal főorvosi…
A proffal jó a viszonyom, ad a szavamra; biztosan segítene… Ez a lakás kettőnknek is megfelelne egyelőre, aztán keresnénk nagyobbat…
Nem igazi élet az ott, hidd el. Itt még a levegőnek is más az íze. Nem érzed azt a nyomasztó atmoszférát, a bezártságot, a kiszolgáltatottságot. Otthon az embernek folyton az volt az érzése, mintha figyelnék, mintha eleve ellenségnek tekintenék, és be akarnának lesni a koponyájába: vajon nem forgat-e a fejében bűnös gondolatokat.
mindeközben, a fentiekkel egyidejűleg:
JANKA (a szobában): Nem tudom egyetlen szóval megfogalmazni, miért is kell otthon maradnom. Nem csak az emlékekről van szó, meg a régi barátokról; legtöbbjük már át is költözött. És hidd el, nem is a hiúság, hogy ott már vagyok valaki; nincs bennem dicsvágy. De ha eljönnék, valami kiszakadna belőlem.
Soha többé nem érezném magam teljes értékűnek. Érvénytelenné, hitel nélkülivé válna minden, amit mostanáig csináltam. Tele lennék honvággyal, nem találnám a helyem. Még csak pár hete, hogy eljöttem, és máris. Sétálni az otthoni utcákon, istenem…
Ha eljönnék, más ember lenne belőlem, idegenné válnék a magam számára, és azért kellene évekig gyötrődnöm, hogy újra helyemen érezzem magam, hogy belássam azt a szerepet, ami rám szabatott.
Itt nagyon jó veled, de nem tudom elképzelni, hogy ha gondolok egyet, akkor ki ne mehessek a csatornapartra, ne heverhessek el a töltés oldalán vagy ne kirándulhassak a hegyekbe.
innen váltakozó, szabályos párbeszéd
ISTVÁN: Vannak itt is hegyek, itt is kirándulhatsz, és egészen biztos, hogy a város határában akad egy ugyanolyan töltésoldal.
JANKA: Sétálnék a városban, és lélekben gyermekkorom utcáin lennék; új betegeim lennének, de a régiekkel álmodnék, akikért felelős vagyok.
ISTVÁN: Akad ott még kívüled orvos épp elég. Különben se legyenek illúzióid a betegek ragaszkodását illetően.
JANKA: : Hogy mondhat ilyet egy orvos?
ISTVÁN: Úgy, hogy vannak ellenkező tapasztalatai… A túlzott mértékű önzetlenség biológiailag káros, csak megbosszulja magát. Genetikai parancs, hogy bizonyos fokig önzőek legyünk.
JANKA: Vannak erkölcsi parancsok is…
ISTVÁN: És azt melyik írja elő, hogy a szerelmedet feláldozd… Miért is?
JANKA: Megkeseredne a szerelem, ha egy keserű Jankád lenne.
ISTVÁN: Legalább meg kellene próbálnod.
JANKA: Az önfeladás nem lehet kísérlet tárgya.
BELSŐ HANG (az asztal mellől kezdi, majd feláll, átsétál Jankához a szobába): Így élsz hát eztán, Gajzágó István. Gyűjthetsz új kocsira, nagyobb lakásra, loholhatsz lányok után, vagy loholnod sem kell, mert ők csimpaszkodnak rád, ha hagyod; lehet még nyaralód is, utazhatsz Nyugatra, hogy érezd a még ennél is szabadabb levegőt – de ezt a szerelmet, ezt nem tudod megtartani, mint ahogy elfelejteni sem tudod azokat a csókokat, ott a töltés oldalán, a meztelen fürdőzést a párálló vízben, iszapcsíkok száradó térképét Janka köldöke körül… (Megrázza fejét: rájön, hogy az ő szájába nem illik ez a szöveg) De nincs több nyár, nincs több töltésoldal, mert ennek a nőnek itt elvei vannak, nem úgy, mint neked. Törődj hát bele, Gajzágó doktor, ez méretett rád, és ne emészd magad amiatt, hogy ott, akkor nem ugrottál utána a töltés oldaláról. Ne gondolj erre. Ne gondolj a fehér elefántra. (Janka mellé ül a díványra)
JANKA (a Belső Hanghoz): Talán ellenkezhettem volna. De nem volt erőm sem kiabálni, sem dulakodni, sem könyörögni vagy fenyegetőzni. Minden cselekvő akarat elfolyt belőlem. Tudtam, hogy nincs igaza, de már nem bírtam ellentmondani neki. Nem tudom, mi volt bennem több abban a percben: szánalom? szerelem? düh? Hagytam, hadd tomboljon, átkozzon – és hagytam, hogy rám zárja az ajtót.
ISTVÁN (továbbra is a presszó asztalától, kicsit mintha részeg hangon kiabálna): Nem engedlek vissza! Bezárlak, és kész. Itt ülhetsz estig egyedül.
JANKA: Mit mondhattam volna? Hogy lejár az útlevelem? Hogy holnap már várnak a betegeim. Ezt tavaly már eljátszottam.
BELSŐ HANG: Tavaly? Mi volt tavaly?
JANKA: Hát a lábtörése, az volt tavaly.
BELSŐ HANG: Hogyhogy, hát ez most, amit itt játszunk, az egy évvel később van?
JANKA: Persze, persze. Tavaly még hazaengedett. Mindent megbeszéltünk, úgy láttam, megérti a szempontjaimat.
ISTVÁN: Hát miért jöttél, miért jöttél el újra, ha nem akarsz velem maradni?
BELSŐ HANG: Valóban, miért jöttél el újra?
JANKA: Igen, tavaly az más volt. Valahogy megéreztem, hogy bajban van, hogy szüksége lehet rám. Otthon olyan csúnyán váltunk el, szinte biztosra vehettem, csinál valami hülyeséget. Még jó, hogy lábtöréssel megúszta. Alig hittem el, amikor a kórházban a nővér azt mondta, mindjárt idehívja a beteget. Hát ide tud jönni, csodálkoztam. Persze még bicegett, de már nem szorult igazán a segítségemre. Mégis, amikor elhoztam a taxival, játszotta a gyámoltalant, hagyta, hogy gondoskodjam róla. Milyen szép is volt az a két hét!
BELSŐ HANG: Hát akkor ezért jöttél újra. Akartál magadnak az idén is egy szép vakációt, szerelmet, minden felelősség nélkül…
ISTVÁN: Újra és újra felkavarsz. Tavaly is alig tudtam kiheverni. Akkor csak azért nem tartottalak itt, nehogy úgy érezd: az elesettségemmel zsarollak. Hogy ne úgy menj el: megint keresek magamnak valami bajt. De most nem sántítok, Janka. Most én vagyok az erősebb. És elegem van ebből a fogócskából, amit játszol velem. Nem engedem, hogy újra kicsússz az életemből.
JANKA: Pár pillanatig farkasszemet néztünk, aztán sarkonfordult és rámzárta az ajtót. (Feláll, sétál, úgy tesz, mintha kinézne az ablakon) …Nincs magasabban, mint az eperfa szélső ága, amelyik a villanytelep kerítésén nyúlott át. Alatta derékig érő fű, abban kellett kúszva a töltésig lopózni. Oda, ahová az erőmű vízrendszere torkollott, oda az őr már nem látott. Kora tavasszal, késő ősszel is lehetett fürödni a gőzölgő bugyogás közelében. Az ember kimászott a duzzasztó betonjára, s amikor már csípte a hideg, hopp, be újra a meleg vízbe. Úgy odaszoktunk, hogy nyáron sem jártunk máshová. Elhevertünk a napsütésben, figyeltük a károgó varjak lassú keringőjét a jegenyék magasában, párzó szitakötők duplafedeles aeroplánjait a víz fölött… (a Belső Hang megköszörüli a torkát, erre Janka abbahagyja az emlékezést) …A tűzoltókat is kihívhatnám, létrát emelnének az ablakig… Milyen jól szórakoznának a szomszédok… (Eljön az ablaktól) Na, én főzök egy kávét, aztán megmosom a hajam, megfürdöm. Amúgy is valami vízi szerelem a miénk… (Tenni-venni kezd; a Belső Hang visszasétál a presszóba; jöttére feláll a Narrátor)
NARRÁTOR (beszéd közben keresztülhalad a színpadon; mozgásával szinkronban lassan begördül a paraván): Otthonosan mozgott a lakásban. Csésze, kanál, cukor helye nem változott tavalytól. Kávéfőzés közben arra gondolt, István biztosan beült valami csendes kocsmába, iszogat, tépelődik, vajon mivel tarthatná őt maga mellett… Végül is: ha nagyon akar, még egy napig maradhat. Talán, ha lesz egy szép éjszakájuk, könnyebben elengedi holnap reggel. Vagy ellenkezőleg?
A behúzott paraván előtt a virágcsokorral megjelenik István.
ISTVÁN (kicsit imbolyog, de hangja józan; kiveszi a kulcsot a zsebéből, nézegeti): Vajon még mindig ott ül a dívány sarkában, mint riadt kisegér? Vagy tévézik? Főzött magának egy kávét? A csészét, kanalat, cukrot könnyen megtalálja. Semminek nem változtattam meg a helyét… Vagy megszökött? Lehet, hogy megszökött? (Továbbindul; a paraván István mozgását követve lassan kigördül)
BELSŐ HANG (szembejön Istvánnal): És nem az-e a jobb megoldás, ha megszökött? Nem azért zártad-e be, hogy magadnak elmondhasd: minden lehetséges módon megpróbáltad itt tartani. Ígértél szerelmet, hűséget, házasságot, gyerekeket, nagyobb lakást, kocsit, pénzt, paripát, fegyvert; még az ajtót is rázártad – ezek után te már nem tehetsz semmiről. Most igyekeztél, nem hagytad szó nélkül elúszni, mint akkor… Vagy valóban jobban szeretnéd, ha hozzád kötné az életét? Ha kibérelné magányodat, amelyet már magadévá szoktál? (Egy ideig tétovázik, leüljön-e a presszóban, végül inkább kisétál a színről)
A paraván kigördült, a szín üres.
ISTVÁN (betoppan a szobabelsőbe): Janka! Janka! (Körbenéz) Janka, hová lettél? (Kutat a nő után) Janka, hová bújtál?! Csak nem… Csak nem szöktél meg? Csak nem siklottál ki újra a kezemből. (Csapkod, kiabál, a virágcsokrot is ledobja) Hát miért, miért jelensz meg újra és újra az életemben, ha nem akarsz velem maradni. Mi köt téged oda, ahhoz az elátkozott vidékhez, ahol ilyen tökéletlen emberpéldányok teremnek, mint én, akinek semmi, de semmi nem sikerül az életben!…
JANKA (csapzott, vizes hajjal, fürdőköpenyben bejön; nincs hangjában harag, de kicsit ironikus kedvében van): Á, megjött a doktor úr. Szabad tudnom a további programját, hogy ahhoz öltözzem… Vagy maradunk a háziőrizetnél?
ISTVÁN: Janka, Janka! Úgy megijedtem, azt hittem, hogy te…
JANKA: Hogy én? Mi van velem? (Haját törölgeti)
ISTVÁN: Nem, nem, semmi. (Hozzá lép, vállára teszi kezét) Úgy szeretem a hajad, amikor vizes; olyan az illata, mint a frissen kaszált fűé. (Megöleli a nőt) Most te is olyan vagy, olyan, mint… (Nem tudja befejezni, mert a nő viszonozza az ölelést; összefonódnak, majd István felemeli Jankát, forgatja a levegőben)
JANKA (sivalkodva): Na, hagyd abba! Még elejtesz! Engedj el!
ISTVÁN: Én ugyan nem. Dehogy engedlek!
JANKA: És ha maradok?
ISTVÁN (hirtelen elengedi, szinte leejti a nőt): Ma-a-radsz?
JANKA: Holnapig. De a reggeli vonatot el kell érnem. Ígérd meg, hogy…
ISTVÁN: Alamizsnát vetsz a koldusnak.
JANKA: Ha nem akarod, mehetek máris.
ISTVÁN: De, de, akarom. Nagyon is akarom. Azt akarom, amit te. Csak azt hiszem… egy kicsit… fejembe szállt a rum. Vagy mitől szédülök?
JANKA: Na mars bele a kádba, józanodj ki.
ISTVÁN (most már kicsit részeg a beszéde, de lehet, hogy csak örömittas): A kádba? Dehogy! Én a szabadban akarok fürödni. A csatornában, ahol gőzölög a víz…
JANKA: A gőzölgést, azt megígérhetem. Na indulás! (Szelíden kitaszítja, aztán egy kis rendet tesz István csapkodása után. A virágot is megtalálja, elmosolyodik; forgatja a csokrot, vázát keres neki, beleteszi)
ISTVÁN (hangja): Ha megtaláltad a virágot és vázába tetted, akkor bejöhetsz megmosni a hátamat.
JANKA: Kávét is főztem. Bevigyem?
Pillanatnyi sötét, csak amíg Janka eltűnik és a betongátat egészen előre tolják. Ezután sem világosodik ki a szín, a besétáló Narrátort csak fejgép világítja meg.
NARRÁTOR: Janka kiskanállal adogatta Istvánnak a kávét, aztán percekig csutakolta a hátát, amit ő kéjes nyögésekkel nyugtázott. A haját is megmosta, majd úgy segítette ki a kádból, mint tavaly, amikor István még nem állhatott teljes súlyával a törött lábára. Törölgette, simogatta, becézte a férfi testét; vállán, nyakán ajkával kereste meg a vízcseppeket. Aztán átfogta derekát, mintha támogatná, úgy kísérte át a szobába. István belement a játékba, úgy tett, mintha a mozgás nehezére esne. Kicsit talán még sántított is a hitelesség kedvéért… (Kilép a fénykörből, el)
A fejgép megkeresi a gát tetején álló Istvánt és Jankát. Meztelenek (vagy annak látszanak). Lassan közelítenek egymáshoz, összeérnek. Igen lassan letérdelnek, összefonódnak, majd egymásra fekszenek, lassú ringatózásba kezdenek. Ahogy mozgásuk gyorsul, a fejgép fénye egyre halványodik. A két test kicsit megemelkedik, lebeg a gát fölött. Előbb igen halk, majd egyre hangosabb dübörgés hallatszik. Mire kialszik a fény, fülsiketítő a zaj: mintha egy rohanó, trombitáló elefántcsorda csörtetne át a színpadon.
Kivilágosodik a nézőtér. A begördített paravánon egy afrikai szavanna képe, ez előtt hajlanak meg a színészek.
(vége)
BDK nem drámaíró, de e könyv tartalma öt színmű – drámák. Kategória: Irodalom, színház, könyv