A posztmodern trükkregények csapdájába szándékosan lép a szerző,
s vele magunk is csattanni érezzük a szövegvasat. (T. T.)
Egy önmagát mintázó torzó
A posztmodern trükkregény
Elsőként megjelent, de nem első regényem. Mert bár tény, hogy az Élted volt regénye évekkel hamarabb jelent meg (1998), mint a Szembesülés (2005), ám az utóbbi már 1996-ban készen volt és kiadásra várt. Két kiadót is megjárt, de nem kapott pájázati támogatást, míg a kézirat egy harmadik kiadóhoz került, és itt is csak másodszori pájázás után jelent meg. Az is tény, hogy a várakozás évei alatt többször átdolgoztam, 2002-ben szerkezetét is megváltoztattam, ettől azonban a Szembesülés így is első(ként írt) regényem marad.
A második, az Élted volt regénye szövegén 1996 őszén kezdtem dolgozni, és 97 márciusában be is fejeztem, így a regény voltaképp egy hosszú tél alatt készült el.
Lassan fél évszázados írói pájámra visszatekintve töprengés nélkül ki tudom választani azt az egy munkámat, amejknek megírása közben a szövegalkotás és történetszövés együttes öröme legméjebben átjárt. Ez pedig éppen ez a regény. Örömszöveget írtam, tobzódtak bennem az ötletek, fordulatok, ömlöttek a mondatok. Az építkezés nagyrészt teljesen spontán módon történt: egyik ötlet hozta a másikat, egyik megoldás vetette fel a következő megoldatlanságot. Egy nagy szövegrejtvénybe ágyazódik a voltaképpeni fő cselekmény, amejnek legfőbb funkciója, hogy kitöltse a keresztrejtvény üresen maradt kockáit – fogalmaztam egy naplójegyzetben.
A könyv kiadásának kronológiája
- 1997 nyarán Balla Bálint professzor, a baseli székhejű Európai Protestáns Szabadegyetem könyvkiadói lektorátusának vezetője a szervezet tanácskozásán, számomra meglepő módon, könyvkéziratot kért tőlem
- a regényem ekkor már készen volt, elküldtem
- az EPMSZ könyvkiadói profilját ismerve egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy vevők lesznek az effajta „szövegirodalomra”
- Bálintnak tetszett posztmodernkedésem, elolvastatta a Szabadegyetem másik szociológus professzorával, Kende Péterrel, ő is kiadásra méltónak találta
- Ilia Mihály szegedi irodalomtörténész külső lektori véleménye adta volna meg a szabad utat, de az írásos jelentés részéről végül is nem készült el, csak telefonon erősítette meg Bálintnak, hogy a mű ígéretes
- 1997 ősze fojamán az UngBereg Alapítvány végezte a tördelést és nyomdáztatást
- 1998 februárjában került az anyag nyomdába
- a 3000-es példányszám imponálóan magas volt, ebből én 200-at kaptam szerzői honoráriumként és alapítványunk közreműködéséért
- 1998 áprilisban a könyvet a Budapesti Könyvfesztiválon mutattuk be
A postán kapott kézirat és a regény a regényben ötlete nem túl eredeti, de a kerek egész külső részének (vagyis a keretnek) a szövegével, mint eredetileg elbeszélésnek írt opusszal második hejezést nyertem a Holmi 1997-es novellapájázatán.
Mindezekről és a kritikai fogadtatásról itt:
A blogbejegyzésből megtudható, hogy nincs birtokomban adekvát kézirat… De adekvát kéziratrészletek akadnak.
Balla D. Károly
Élted volt regénye
– részlet (elipszilonokkal) a valóságról és a művészet lényegéről –
Elejtettem egy jókora kémcsövet (szerencsére üres volt), és persze darabokra tört a labor linóleummal fedett betonpadlóján. Miközben a szilánkokat sepertem a szemétlapátra, Ákos megkérdezte:
– Na, te fizikus, mondd csak meg, miért esett le az a kémcső.
Nem válaszoltam azonnal. Az érezhető éllel használt „te fizikus” megszólításból értettem, Ákos nem olyan választ vár, hogy „mert ügyetlen voltam” vagy „mert kicsúszott a kezemből”, hanem az érdekli, értem-e a történtek fizikai természetét. Igyekeztem hát pontosan fogalmazni.
– Az a kémcső Newton második törvénye értelmében olyan gyorsulásra tett szert, amelyet a Föld tömegvonzásának…
– Egy pillanat! – állított meg, meglehetősen udvariatlanul. Majd így folytatta: – Ezzel azt akarod mondani, hogy a kémcsöved Newton törvényének engedelmeskedett?
– Igen. „Az erők hatásának kitett test olyan gyorsulással mozog…”
– A törvényt én is tudom. De nem ez érdekel, hanem az, valóban úgy gondolod-e, hogy a tárgyak bizonyos törvények értelmében, azoknak megfelelve mozognak?
– Miért, te nem így gondolod?
– És mondd csak, mi történt az elejtett tárgyakkal azelőtt, hogy Newton megalkotta volna törvényeit?
– Ugyanígy viselkedtek.
– Akkor ezt mivel magyarázod?
– A természet törvényei attól függetlenül léteznek, hogy ki és mikor fedezte fel őket.
– Csakugyan?
– Miért, szerinted nem?
– De nem ám.
– Hanem?
– A törvények a mi elménk tökéletlen mankói, amelyekkel igyekszünk megközelíteni a valóságot.
– Hülyeség. Csak nem azt akarod mondani, hogy az általános tömegvonzás nem létezik, csupán a mi fikciónk?
– De bizony. Ami létezik, az csupán és kizárólag maga a nagy büdös valóság, amelynek fogalma sincs sem gravitációról, sem törvényekről, egyszerűen csak van. És hogy létezéséről képet alkossunk magunknak, ezért aggatjuk rá felismerésünk segédeszközeit: a törvényeket.
– Ez idealizmus.
– Túrót, apuskám. Ez a legvadabb materializmus. Nem a dolgok létezését tagadom, hanem éppen hogy csak a dolgokat tartom létezőknek. Amit a dolgokról tudunk – ide értve az összes törvényt – az viszont már a mi vélekedésünk.
– Ezek szerint tagadod a valóság megismerhetőségét. Hogy is hívják ezt? Agnoszticimus?
– Még mindig nem érted. A valóság tetszőleges mértékben megismerhető, ez csak a megismerés idejétől, eszközeitől, körülményeitől függ. A megismerés közben alkotott kép azonban nem része ennek a valóságnak.
– Ez szerintem puszta okoskodás. Csupán a valóság fogalmának értelmezését szűkíted le, és erről az alapról mondasz ellent.
– A valóság fogalma nem gumiabroncs, hogy szűkíthető vagy tágítható legyen.
– Na jó, akkor szerinted mi a valóság?
– Az, ami objektíve létezik.
– Tudatunktól függetlenül, ahogy tanultuk.
– Na ja.
– A gravitáció viszont szerinted függ a tudatunktól.
– Nyilván, hiszen mi alkottuk meg.
– A gravitációt?
– Hát persze.
– Na jó, hagyjuk abba, mielőtt összevesznénk.
– Hát nem érted? A gravitáció a mi fogalmunk, amellyel kifejezünk egy viszonyt. Maga a viszony azonban nem része a világmindenségnek.
– A gravitáció nem viszony.
– Hanem?
– Jelenség. Mint az energia vagy a fény. Szerinted ezek sincsenek?
Ákos ezen a ponton gondolkozott el először. Azt hittem, sikerült éket dugnom gondolkozásának jól illeszkedő fogaskerekei közé. Lassan, vontatottan fűzte szavait, amikor újra megszólalt.
– Nem fogalmaztunk eléggé pontosan. Gravitációról kezdtünk beszélni, miközben te a jelenségre, én viszont az ezt leíró törvényre gondoltam. Hogy jól értsd: a szabadesés létezik, de az ezt leíró newtoni törvény kreáció; a te értelmezésed szerinti gravitáció, a gravitációs jelenség szintén létezik, de a tömegvonzást leíró gravitációs törvény már csupán a mi fejünkben van jelen. Gömbök léteznek, de a gömböt leíró képletet az ember találta ki.
– Csúsztatod a fogalmakat. A törvényeket most mintha megfogalmazott formájukkal helyettesítenéd. Én sem állítom, hogy a mondat, amely szerint „Az erők hatásának kitett test… stb.” része a valóságnak, de amit jól-rosszul kifejez, maga a törvény, az igenis van. Van, mint a dolgok tulajdonsága, ha tetszik: viszonya. Ezek a tulajdonságok, viszonyok elválaszthatatlanok még a te értelmezésed szerinti „steril” valóságtól is. Azaz: vannak, részei a természetnek.
És itt megint következett egy olyan mondat, amely újra közelebb vitt Ákos ellengondolkozási technikájához:
– Mindazonáltal azt a kémcsövet nem Newton törvénye csavarta ki a kezedből, hanem elejtetted, s miközben öntudatlanul esett, esésének csupán halvány és tökéletlen leírását adhatta az általad eleve létezőnek hitt törvény.
Egy következő emlékezetes beszélgetésünk ilyen előzmények után zajlott:
Egyik éjszaka én fizika-dolgozatom számításait végeztem, Ákos meg kiterített maga elé egy jókora wattmann-papírt és azon szöszmötölt. Gondoltam, valami műszaki rajzot javítgat, de furcsálltam, hogy se vonalzó, se körző, se szögmérő vagy más ezekhez hasonló alkalmatosság nem volt a keze ügyében, s arca is mintha átszellemültebb lett volna, mint a rutinfeladatok végzésekor. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, alig vártam, hogy óra nulla-nulla legyen, amikor is felállhatok ellenőrizni néhány műszer állását. (Mivel ő számított rangidősnek, ezt a munkát mindig én végeztem, bár ebben soha nem állapodtunk meg.) Amikor az íróasztala közelében sorjázó konkláverekhez értem, oda-odalestem a papírjára. A látványt így oldalvást is lenyűgözőnek találtam, nem álltam hát meg, hogy mögé ne lépjek.
– Te, ez micsoda?
Ákos összerezzent, láthatólag észre sem vette, hogy felálltam helyemről.
– Mi lenne. Egy rajz.
– Azt látom. Nagyon érdekes. De mit ábrázol?
– Szerintem azt is látod.
– Látni látom, csak nem értem.
Hallgattunk egy sort, barátom nem zavartatta magát, folytatta a munkát.
– Elmagyarázod?
– Régen rossz, ha magyarázni kell.
– Ha egyszer nem értem.
– A te bajod.
– Mégis: adj valami támpontot. Mondd el, hogy mit akarsz ezzel kifejezni?
– Ha el tudnám mondani, nem kellene lerajzolnom. Olyan, mintha azt akarnád, „meséljek el” egy szonátát.
– Csak van valami értelme.
– Az, hogy csinálom.
– És az nem, hogy én nézem?
– Neked az.
– Akkor nekem is kellene tudnom róla valamit.
– Hát tudj.
– Mondjad!
– Én nem mondom, én rajzolom. Ha kell neked értelem, hát értelmezd magadnak. Nekem mi közöm hozzá?
– Ez öncélúság.
– Az. Ahogy egy szonáta is öncélú.
– A zeneszerző mindig számít a közönségére. Szerintem a festő is a nézőre, az író az olvasóra. Tudod, hogy én is írogatok…
– Frászt, apuskám. Mindenki magának fest, komponál, ír.
– Na ne viccelj. Elképzelem Petőfit, amikor írja a Talpra magyart – magának.
– Ez ritka kivétel. Az igazi művészek többsége magányos volt, elvonulva alkotott, és a legkevésbé sem érdekelte, mihez kezd a világ a műveivel.
– A művészet értelme mégis csak az, hogy utat talál a közönséghez.
– Túrót. Semmi köze a közönséghez. Ez már nem a művészet, hanem a befogadás. Más tészta.
– Akkor mi a művészet célja?
– Nincs neki olyan.
– A művészet céltalan? Akkor hogyan keletkezik?
– Célja nincs, de van oka. Ezt talán Kassák mondta. A művész előtt nem lebeg semmilyen cél, hanem belülről készteti valami.
– Aha. Az a bizonyos ihlet. Nem igazán hiszek benne, én még úgy igazán…
– Nevezd, aminek akarod. Csontváry isteni sugallatnak mondta, Van Gogh szent révületnek, Beethoven belső hangnak, József Attila intuíciónak.
– Intuitíve bele is halt abba, hogy nem kellettek a versei. Bármit odaadott volna azért, hogy népszerű legyen.
– Ez csak az egyik énje volt, a szeretetre éhes kisfiú. Az feküdt dacból a vonat alá. A másik énje elbújt az anyja nagy ruhásszekrénybe, amelyben egyetlen gyertya fűtött és világított, és úgy írt.
– Az Csokonai volt.
– Mindegy. Nem a művészet akar népszerű lenni, legfeljebb a hiú és ostoba művész.
– A művészetet azonban pechedre művészek csinálják.
– Igen, de aztán függetlenednek egymástól…
– Igen?
– …és a mű akkor is mű, ha soha nem kerül közönség elé.
– Tessék?
– Ahogy mondtam.
– Szerinted egy festmény akkor is betölti szerepét, ha soha senki meg nem láthatja; egy szimfónia akkor is esztétikai értéket képvisel, ha egyszer sem hangzik el?
– Pontosan. De mi az, hogy „betölti szerepét”? Ki mondta, hogy a művészetnek szerepe van?
– Na jó, itt kell abbahagyni…
– Ez a vers majd megfőzi az ebédet, ez a szobor meg elmegy vásárolni… „Vers, eredj, légy osztályharcos”, ahogy a te Attilád, mint valami Móricka, elképzeli.
– Hülyeségeket beszélsz. Tudod, hogy mit értek szerepen.
– Na mit?
– Előbb te mondd meg, hogy szerinted mi a művészet. Ezek után nagyon érdekelne.
– Nálam okosabbak sem tudják, hogy micsoda, de nagyjából tudom, hogy mi nem. A művészet nem valami eszköz, ahogy te képzeled, nem olyan, mint amikor valaki kifarag egy kapanyelet, és aztán majd mások használni kezdik. A művészet ilyen szempontból céltalan, sőt: értelmetlen, és semmi köze nincs ahhoz, kik, mikor és hogyan fogják „használni”, megértik-e, s mit értenek meg belőle. A művészet az alkotó magánügye.
– És a szerencsétlen befogadó hol van ebben a képletben?
– Ebben sehol. Az egy másik képlet.
– És az nem művészet, ha a koncertteremben megszólal egy szimfónia?
– Persze, hogy nem. Az már interpretálás és befogadás.
– A karmester tehát nem művész?
Itt elhallgatott egy pillanatra. Előre elképzeltem, hogy következő mondata így kezdődik majd: „mindazonáltal”, de ennek még nem volt itt az ideje.
– Azt hiszem, megint fogalmi zavar állt be közöttünk.
– Ez eléggé valószínű.
– Te a művészetbe beleképzeled holdudvarát is, mindazt, ami fénylik, hullámzik körülötte. Te folyamatnak hiszed azt, amiről én úgy vélem: mozzanat. Egyszeri, megismételhetetlen aktus, amiben az alkotón kívül nincs benne más, legfeljebb a Jóisten.
– Te meg összetéveszted az óriási művészetet az alkotási mozzanat törpe gesztusával.
– Az alkotás végén ott a mű, s ebben sűrűsödik össze mindaz, ami művészet. Ez az aktus vége. Hogy később mi történik, az közömbös.
– És ha én most a te rajzodat megfogom és bevágom valamelyik kemencébe, ahol egy pillanat alatt elég, akkor hová lesz a művészet?
Hallgatott egy sóhajtásnyit, és így folytatta:
– Az igazi műalkotás ebből a szempontból megsemmisíthetetlen. Ha már egyszer létrejött, akkor van, nem lehet elpusztítani, csak anyagtalanná tenni.
– Mintha materialista lettél volna eddig. Most meg jössz a Jóistennel, meg hogy csak az anyaga semmisül meg… Akkor mi marad? A rajz lelke?
– Másképp gondolom… Nézd… Szerinted a történelem van vagy nincs.
– Öööö… Hát van.
– És hol van az anyaga? Miből van?
– Hát… A tudatunkban…
– Csakugyan? És ha e percben kihal az emberiség, megsemmisül az összes emberi tudat – akkor már nincs történelem?
– Öööö…
– Na látod, hát valahogy ez áll a művészetre is. Ami létrejött egyszer, az attól függetlenül létezik, hogy mi a további sorsa. Egy regény elveszett kézirata vagy összekeveredett és szétszórt lapjai nem állnak igazi kapcsolatban a voltaképpeni művel, létezésük vagy megsemmisülésük nem befolyásolja a műalkotás meglétét. Ezért mondom: a művészet független a közönségétől. Mindazonáltal lehet beszélni kisugárzásról, hatásról, befogadásról, előadásról, célról, szerepről vagy mondanivalóról, bármi hülyeségről – de mindezek már a befogadó közeg tulajdonságai, s nem tartoznak magához a művészethez. Még egy vasárnapi ebéd is attól függetlenül az, vajon megeszik-e vagy sem; hát akkor egy grafikának ugyan mi köze lehet ahhoz, hogy te mit gondolsz róla.
Azt hittem, mára ennyi az okítás. De Ákos rajzára bökött és még folytatta:
– Ez itt pedig, egyébként, ha nem látnád, egy olyan önmagába visszatérő alagút, amelyben az idő is körbejár, s így a végtelenség érzetét kelti itt ebben a lényben, akit eltorzított a tér görbülete, ezért aztán egyszerre látni minden oldalból, amint belép az örvénybe, szimbolizálva élet és halál egymást feltételező abszurditását, vagyis azt, hogy csak az élhet, ami meghal egyszer, s meghalni csak az képes, ami már élt, szemben azzal, ami eleve élettelen, s aminek ezért a halál nem képes intenzívvé tenni létét, így aztán szét is folyik az időben, térben. Na, érted már?
(részlet Balla D. Károly: Élted volt regénye c. könyvéből)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: