Komikus, kozmikus, tudományos-fantasztikus
avagy a múlt mint utópia Italo Calvino meséiben
Calvino: Kozmikomédia
A CERN 2013. március 14-e bejelentés óta óta számít bizonyítottnak a Higgs-bozon létezése, a gravitációs hullámok létezésnek bizonyítása pedig még újabb keletű: 2015. E fizikai jelenségek különösen emberi érintettségünk miatt mozgatják fantáziánkat, hiszen a világegyetem keletkezését segíthetik megérteni. S épp érintettségünk okán, magától értetődően nem maradhat csupáncsak a tudomány privilégiuma e problémák boncolgatása. Az irodalom tartományában 1963 óta kalauzolják az olvasót az univerzum és az élet keletkezésével kapcsolatos problémák taglalásában Italo Calvino Kozmikomédia-történetei. Az olasz író 12 történetet tartalmazó novellagyűjteménye magyarul először a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban látott napvilágot 1972-ben. Alighanem a nagy felfedezések hatására az Európa Kiadó leporolta, újrafordíttatta, átkeresztelte és 2014-ben a következő megjegyzéssel újra kiadta:
A korábbi kiadásnak ez a lesajnálása nem elegáns, a Kozmosz Könyvek úttörő értékű, bátor sorozat volt, üde színfolt a szocializmus egyhangúságában. Méltatlan a sci-fi mint műfaj lekezelése is, ezt Ray Bradbury, Stanislaw Lem, Isaac Asimov, de akár Huxley, Orwell és más a nagy utópisták nevében is kikérjük magunknak!
E. P. Hubble számításai szerint a galaktikák egymástól való távolodásának sebességből meghatározható az a pillanat, amikor egy pont volt a világegyetem; egyetlen pontban volt benne minden létező anyag, mielőtt szétszóródván, terjedni kezdett volna az űrben. A „nagy robbanás” (big bang), amelyből a világegyetem eredeztethető, 15-20 milliárd éve történhetett.
„Szétrobbanni vagy összerobbanni…: az itt a kérdés. Akkor nemesb-é a törekvés, ha kifelé irányul és féktelenül szerteszórja az űrbe saját energiáit; vagy ha befelé irányulva összeroppantja, tömény koncentrációba sajtolja, s bekebelezvén megőrzi őket? Félrehúzódni, eltűnni, semmi több; visszatartani minden villanást, minden fénysugarat, minden kitörést, s a lélek mélyére szorítva lecsillapítani az összevissza dúló konfliktusokat. Elrejtőzni, eltűnni! Talán felébredni máshol, más alakban” – tépelődik egyhelyütt Qfwfq, a Kozmikomédia- vagy jó, legyen a Komikozmosz-történetek döntő többségének elbeszélője –, ez a valamilyen értelemben a világ keletkezése vagy még még régebb óta és valamilyen alakban mindenütt létező, szinte isteni attribútumokkal rendelkező entitás. S épp mivel a keletkezés kellős közepén, a nemlét és a lét, a valami és a semmi határvidékéről, az idő és a tér születési körülményeiről tudósít elbeszéléseiben, ezért szükségképpen – ellentmondások beiktatásával érzékeltethető, feloldhatatlanul feloldható – paradoxonok sokaságával találkozik az olvasó. Ráadásul olyan világról ír az elbeszélő, amelyben ismeretlen volt a nyelv (egyáltalán értelmezhetetlennek számított a jel – a novellák a szemiotika születésével egy időben íródtak), vagyis olyan élményekről kell beszámolnia, amelyek az elbeszélt események bekövetkezte idején meg sem voltak fogalmazhatók (s így elgondolhatók sem).
Az elbeszélések kiindulópontját egy-egy (igaznak vagy kétségesnek számító) tudományos tétel vagy megállapítás jelenti, amelynek lehetséges előfeltételeit és következményeit járja körül néhány oldalon a szerző. „Edwin P. Hubble számításai szerint a galaktikák egymástól való távolodásának sebességéből meghatározható az a pillanat, amikor egy pont volt a világegyetem…” – szól az egyik, fent már idézett tétel, amelyet az egy és a sok problémájának (legalábbis a sok közül lehetséges egyiknek) a kifejtése követ, amelynek során fokozatosan több alakká válik szét-egyesül az eredeti-egy-sok; az adott fizikai jellemzőiken kívül mindegyik entitásban munkálnak emberi törekvések és vágyak, valamint a reflexió képességével is rendelkeznek – „Azt mondtam, szorongtunk [ebben az egy pontban], de csak az irodalmi hasonlat kedvéért mondtam így, valójában annyi hely sem volt, hogy szorongjunk” – tudósít Qfwfq –, s épp az állandó reflektálás, illetve a természet folyamatos körforgása-átalakulása teszi, hogy ezek az egymásnak-egymásért feszülő vágyak és törekvések még olyankor sem vezetnek tragédiához, amikor valamilyen szempontból mégiscsak fölsejlik a veszteség és a pusztulás lehetősége (az elemek világában is megvan Orpheusz és Eurüdiké megfelelője: omnia vincit amor).
Összefüggő, és mégis külön világok ezek. Az, hogy a történetek nem kapcsolódnak szorosan egymáshoz – az elbeszélő személyén kívül semmi más nem köti össze őket –, jól érzékelteti a folyamatos kialakulás állapotában lévő univerzumot, amelyben nincs sem középpont, sem határvidék, sem bármilyen más, kitüntetett hely. („Ti földlakóknak mondjátok magatokat, nem tudni, mi jogon, hisz valójában a földönkívüli név járna nektek, odakint lévőknek; földlakó az, aki bent él, ahogyan én…” – fejtegeti Qfwfq A kőégben.) Ugyanígy nincs egyetlen kitüntetett elmélet vagy világnézet sem, amelyet valamilyen módon a középpontba állítana a szerző, s az egyes elbeszélések is nyilvánvalóan csak az egyes – a jövőben esetleg módosuló, helyüket más tételeknek átadni kényszerülő – tételek egy-egy lehetséges megjelenítései.
A paradoxonok, az állandó reflektálás és a középpont – illetve egyáltalán a nézőpont – hiánya olyan írói világot teremt, amelyet Escher és Magritte tudott megjeleníteni vizuálisan (a Le cosmicomiche első kiadásának borítóján Escher, a Láthatatlan városok első kiadásának a borítóján pedig Magritte egy-egy alkotása látható).
A „két kultúrát” – a bölcsészet- és a természettudományokat – elválasztó szakadék megszüntetésére törekvő Calvino az irodalom, a természettudomány és a filozófia szerelmi háromszögéről beszélt; ez a – magyar nyelvű wikipedia-szócikket nem érdemlő – Primo Leviével rokonítja a személetmódját. Az általában tudományos-fantasztikus irodalom körébe tartozónak számító művek többségétől eltérően Calvino tudomány-inspirálta elbeszélései nem az utópiát vagy disztópiát megjelenítő jövőbe, hanem a múltba visznek, a cselekvő/narrátor pedig nem ember, hanem valamiféle, sokféle alakban megjelenő (így emberiben is), közelebbről nemigen meghatározható fizikai entitás, Qfwfq.
Magyarul 1972-ben került a boltokba először az eredetileg 12 elbeszélést tartalmazó kötet. A 2014-ben megjelent könyvben Szénási Ferenc és Telegdi Polgár István új fordításában immár Calvino összes Komikozmosz-története olvasható magyarul.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: