Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről
Lehetetlen észre nem venni a hasonlóságot Enyedi Ildikó legutóbbi filmjének – Testről és lélekről – és Ulickaja új könyvének címe között. Két érzékeny lélek, két nő Kelet- és Közép-Európában… További egyezés: a könyvet az a Morcsányi Géza (műfordító, a kiadó volt igazgatója) ültette át magyarra, aki az Arany Medve díjas film férfi főszereplője volt. Ennyi véletlent nincs… Ezek után joggal kereshetünk a szövegben rejtett vagy kevésbé burkolt irodalmi allúziókat.
Megjelent Ulickaja új könyve a Magvetőnél
A kiadó ajánló szövege:
A jól ismert, összetéveszthetetlen elbeszélői hang, az egyszerre higgadt és szeretetteli mesélés jellemzi Ljudmila Ulickaja új kötetét. A lélkek testéről című könyv Morcsányi Géza fordításában jelent meg.
Ulickaja: A lélek testéről
Ulickaja elbeszéléseiben a hétköznapi és a megmagyarázhatatlan fonódik egymásba elválaszthatatlanul. Hősei idősödő, magányos figurák, akik megpróbálják rendezni a konfliktusaikat a haláluk előtt, és gyanakodva fogadják, ha kapnak még egy esélyt az élettől. Egy feleség, aki kizárólag almát hajlandó enni, miután elhagyják, egy anya, aki külföldi férjre vadászik a lányának a parkban, egy műszaki rajzoló, akire az utolsó pillanatban talál rá az új szerelem, egy bibliográfus, akinek az emlékezetéből lassan kihullanak a szavak. Ulickaja végtelen empátiával és páratlan emberismerettel rajzolja meg portréikat, történetei egyszerre vigasztalóak és felkavaróak.
A figyelmes olvasó pedig még a fentebb említett összefüggés alapján Enyedi Ildikó Testről és lélekről című Arany Medve díjas filmjére is találhat utalásokat az elbeszélésekben. Nem lehet nem észrevenni a hasonlóságot a két cím között. A könyvet Morcsányi Géza, a szövegben szereplő verseket pedig Kántor Péter fordította.
Ljudmila Jevgenyjevna Ulickaja
A szerző
Ljudmila Jevgenyjevna Ulickaja (oroszul, eredetiben: Людмила Евгеньевна Улицкая). Jelenleg Moszkvában élő kortárs orosz írónő, műveit több rangos irodalmi díjjal tüntették ki. A 16. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt 2009 áprilisában. Született: Oroszország, Baskíria, Davlekanovo, 1943. február 21. Meglehetősen későn került be az orosz irodalmi életbe. Végzettségét tekintve genetikus, kényszerűségből hagyta el eredeti pályáját. Miután munkahelyéről kirúgták, három éven át a moszkvai Zsidó Színház irodalmi vezetőjeként dolgozott. Közben rendületlenül írt is: előbb verseket, aztán filmforgatókönyveket, majd prózát… Népszerűsége Magyarországon jellemezhető azzal, mint hogy a Könyvfesztivál óta minden évben megjelenik legalább egy könyve magyarul: az Elsők és utolsók című kötet 2010-ben, az Imágó című regénye 2011-ben látott napvilágot; ezt követte A mi Urunk népe című elbeszélésgyűjtemény, amely már a tizenkettedik kötete volt a Magvető Kiadónál. A lélek tehát a tizenharmadik.
A könyv
Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről. Új elbeszélések – Budapest, 2020.
MAGVETŐ KÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.
Megjelenés dátuma: 2020. április 30. | Oldalszám: 152 oldal | Méret: 140 × 215 mm | Kötés: Keménytábla védőborítóval | Bolti ár: 2999 Ft
ISBN: 978 963 14 4004 1
Felelős kiadó Dávid Anna | Nyomtatta és kötötte a Central Dabasi Nyomda Zrt., 2020-ban | Felelős vezető Balizs Attila vezérigazgató| Kontrollszerkesztő Kiss Ilona | Felelős szerkesztő Rostás Eni | Kézirat-előkészítő Balog Emerencia | Korrektor Hradeczky Moni | Műszaki vezető Takács Klári. A kötetet Pintér József tervezte. Kiadványszám 9072 – Minion betűtípusból szedve
Részlet a könyvből:
Ljudmila Ulickaja: Szerpentin
Nagyezsda Georgijevna bibliográfus volt, még a messzi, számítógép előtti időkből. Amikor nemzedéke életébe belépett a számítógép, elsőként csodálkozott rá, mi mindent tud az új eszköz, és lelke mélyéig átérezte, hogy a világ grandiózusan és visszafordíthatatlanul megváltozott. És az egész hatalmas könyvtárban ő volt az első, aki elsajátította a sok új bölcsességet.
A réges-régi könyvek és az elavult újdonságok között mozgó könyvtári dolgozók a megőrzés természetéből adódóan konzervatív emberek, és mindig ellenálltak bármilyen, mégoly jelentéktelen változásnak is, például hogy a katalógusszekrényt a raktár egyik sarkából átvigyék a másikba. Az az idő, a számítógépkorszak kezdete komoly vízválasztót jelentett, amelyen egyesek át tudtak lépni – ki könnyen, ki komoly munka árán –, mások pedig belátták, hogy örökre megmaradnak amabban a világban, ahol szép rendben, fémpálcára fűzve sorakoznak a könyvtárosok szabályos betűivel teleírt katalóguscédulák. Elvégre azokon is megvolt minden, ami kell: könyvcím, szerzőnév, kiadási adatok…
Nagyezsda Georgijevna, aki semmiképp sem tartozott a könyvtár legfiatalabb dolgozói közé, abszolút könnyedén suhant át az új évezredbe. Sem Lida lánya, sem Misa fia nem tanúsított efféle mozgékonyságot. Igazából persze senkit sem lepett meg a teljesítménye, hiszen a környezetében lévők tudták róla, hogy memóriája végtelen, teljesítőképessége pedig mint egy gőzmozdonyé.
Nagyezsda Georgijevna bízott a sikerben, így látott hozzá a könyvtár új rendre való teljes átállításához. Az idősebb kollégák, mivel szakmailag nem érezték teljes értékűnek magu-kat, mind elég gyorsan nyugdíjba vonultak, a helyükbe lépő új lányok viszont, hiába a technikumi, sőt főiskolai végzett-ség, igencsak zöldfülűek voltak, úgyhogy Nagyezsda Georgijevna a kicsit is ígéretes és merész kollégákból szinte fű alatt alakított ki egy csapatot, és kezdte tanítgatni őket az új tudományra, az informatikára.
Néhányan nyomban, kapásból értettek mindent, akik pedig képtelenek voltak rá, azok szakmát váltottak. Egyébként anyagilag gyakran sokkal jobban is jártak. De hát köztu-dott, hogy a könyvtárakban, már a babiloniban vagy az alexandriaiban is, mindig egy különleges emberfajta dolgozott – akik számára a könyv maga az Úristen.
Nagyezsda Georgijevna, aki egyébként már túl volt a nyugdíjkorhatáron, ebbe a könyvimádó fajtába tartozott, és eszébe sem jutott abbahagyni a munkát. Először is, mert, másodszor, mert, harmadszor, mert…
Ez a több ok mind egy volt, Nagyezsda Georgijevna Lida lánya, aki be volt zárva a lakásába a későn szült ikreivel, és arról ábrándozott, hogy az anyja majd odaköltözik hozzájuk, és ő fog vigyázni az unokákra… Nagyezsda Georgijevna azonban hallani sem akart ilyesmiről: elvégre a gyerekek maguktól is nőnek, a könyvek ügyét azonban gondozni kell, különösen ebben a könyvtárak számára döntő fontosságú időszakban.Hatalmas tervek forogtak a fejében, és ha ő elkezdett valamit, soha nem hagyta abba, míg el nem jutott a diadalmas befejezésig. És volt a viselkedésében még egy meglepő sajátosság: akár főnökökkel beszélt, akár beosztottakkal, a hang-neme ugyanolyan volt, a baráti empátia hangja, amelyben nem volt sem lekezelő felsőbbrendűség lefelé, sem tisztelet-tudó hízelgés a fölöttesek felé…
Semmi nem kerülte el a figyelmét, semmit nem felejtett el, még az irodáját takarító takarítónő unokájának nevét is megjegyezte.
Majdnem hatvanéves volt, amikor egyszer nem jutott eszébe a „szerpentin” szó. Éppen egy ismerősének mesélte, hogy milyen jó kis meredek ösvényen kaptatott föl mindig gyerek-korában a nagymamája házához egy kis faluban, Gagra közelében, és hogy aztán hogy felverte a gaz az ösvényt, mert építettek föl a hegyre egy… és itt megakadt. A „szerpentin” szó nem jutott eszébe, a helyén egyértelmű űr tátongott. Hézag… Fehér folt…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: