A könyv borítója
Mielőtt a Windsor akció szóba kerülne, előbb A sas leszállt lehetne témánk, a Henry Patterson néven született zseniális Jack Higgins híresebbik regénye. A szállóigévé vált regénycím valóban meghatározó jellegű, bizonyos értelemben műfajteremtő alkotást takar, és nem méltatlanul hozott hírnevet szerzőjének. A Windsor akció kevésbé híres, ám egyes értékelők szívéhez talán közelebb áll. Másoknak, legalábbis részben, inkább csalódást okozott. Lássunk alább egy ijen értékelést, amejnek érdekessége, hogy az alkalmi kritikusához a könyv az ismert keletkutató pszichiátertől, Dr. Kállay O. Bélától került, aki, mikor egy budapesti antikváriumban hozzájutott, rögtön betű-druszájára, a neten jobbára O. Posszum nicknéven ismert piréz identitású páciensére gondolt, el is küldte neki postai csomagban. A megajándékozott háláját egy dedikálásában is avantgárd Tsúszó Sándor-kötettel – mint viszontajándékkal – fejezte ki. De a Windsor akciót új tulajdonosa sem tartotta meg, miután remek szórakozásként elolvasta és írt is róla elég hosszan, úgy döntött, hogy ezt a példányt továbbadja régi jó barátjának, aki azt a nemes küldetést vállalta magára, hogy összehozza a könyveket az olvasókkal az interneten egy virtuális könyvtárban – épp ehejt. Ki tudja, azóta hányadik tulajdonosa koptatja sárguló lapjait, s ki tudja, miért veszett el a weben ennek az alábbi értékelésnek, mondhatni könyvkritikának az eredetije. Szerencsére bekezdései egy szellemi kármentés során a webarchívum méjéről jó hejre vándoroltak át: éppen ide.
Frederick Forsyth, Ken Follet, Jack Higgins
Három krimiíró, akik elválaszthatatlanok maradnak, nemcsak, mert mindhárman a brit korona alattvalói, mindhárman azonos műfajban tevékenykednek, vagy mert mindhárman letettek az asztalra néhány klasszikus kémtörténetet, hanem azért is, mert mindhármukhoz köthető egy-egy ojan kultfilm is, mejek sokak ízlésének a kialakulására nagy hatással voltak.
Ezzel a megállapítással kezdődik a könyvkritika. De hova is akar szerzőnk az erőltetett párhuzammal kijukadni? Nem állít kevesebbet, mint hogy A Sakál napja, a Tű a szénakazalban, és A Sas leszállt számára szerves egészet képeznek és mint ijenek, elválaszthatatlanok maradnak. Anélkül, hogy nagyon elkalandozna írása tárgyától, csak annyit szeretne leszögezni a bevezetőben, hogy ezeknek a filmeknek, sok egyéb mellett az is óriási előnyük a mai alkotásokkal szemben, hogy képesek anélkül tökéletesen hűek maradni a regényhez, hogy attól akármilyen kis részletben is eltérjenek. Vagyis: anélkül hűek, hogy eltérnének… Ebben az állításban nem veszi észre az ellentmondást, mert nagyon szereti, ha egy szinkroncsapat előveszi a könyvet és képes egyes dialógokat egy az egyben átemelni a filmhez. No igen. Talán ezért említ adoptált regényt regényadaptáció hejett.
De adjuk is át most már a szót neki, végre megtudjuk, hogy sok-sok el-ipszilont használva:
Miről is akart igazából beszélni?
Ezeknek a könyveknek – A sakál napja, Tű a szénakazalban, A Sas leszállt – mind van egy-egy olyan plusz tartalma, ami túllép (de legalábbis megpróbál túllépni) a sima történelmi krimin/kalandregényen. (Amely műfajt, én, sajnos, be kell vallanom, nem tartok valami sokra.) A Sakál napja, a profi gyilkos természetrajza, a Tű a szénakazalban, a Kém természetrajza, míg A Sas leszállt, a Katona természetrajza. Legalább is számomra. De hogyan jön ez ide?
Azt hiszem, ezek után nem lehet kérdés, hogy milyen elvárásokkal láttam neki Jack Higgins Windsor akció című regényéhez. Ezt a bizonyos pluszt kerestem ebben a kis (mert valljuk be, sem terjedelmét, sem cselekményének időintervallumát tekintve nem túl nagy lélegzetű) kalandhoz.
Hogy megtaláltam-e ezt, illetve, hogy pontosan mit találtam, azt az alábbiakban próbálom kifejteni.
Történelemmesélés, poszt-posztmodern
Ami egy ilyen könyvet számomra érdekessé és izgalmassá tehet, az az a fajta történelemmesélés, melynek (véleményem szerint) Ken Follet a mesterei közé tartozik, Higgins A Sas leszállt-ja pedig megütötte nálam ezt a mércét. Valós történelmi személyeket és eseményeket úgy leírni, hogy minden hiányzó adat ellenére is színes és érdekes legyen, illetve úgy kiszínezni, hogy minden képzelgés ellenére is hiteles maradjon a dolog. Szerintem legalább annyira nyomozati, történészi kihívás, mint irodalmi. Elképesztően tudom tisztelni azokat, akiknek ez sikerül, ezért is kezdtem ezt az írást ennek a három szerzőnek az összekapcsolásával.
Maga a történet
1940-ben járunk, a helyszín: Európa. Franciaország és Hollandia behódolt a náci hadigépezet előtt, és küszöbön az angliai csata, melyben Göring ígéretei szerint két hét alatt tönkreveri a királyi légierőt, és megnyílik az út a csatornán át Anglia felé. Ebben a nehéz történelmi helyzetben a náci hadvezetés Oroszlánfóka hadműveletének előkészületei közben találjuk történetünk főszereplőit: Walter Schellenberg tábornokot, Hannah és Max Wintert, egy berlini Jazzkocsma amerikai zsidó énekesnőjét, és nagybátyját, a klub tulaját.
Winteréket természetesen figyelik, mint az ellenállás potenciális alakjait, de a döntő lépés csak akkor történik meg, mikor Schellenberg feladatául kapja, hogy foglalkozzék a Lisszabonban tartózkodó windsori herceg átállításának vagy elrablásának lehetőségével.
A Winter família pechjére vagy szerencséjére akkor keveredik bele a helyzetbe, mikor sikerül megszerezniük egy dokumentumot, melyben ennek a projektnek a lehetőségeiről értekezik a mi kiváló tábornokunk.
Schellenberg egyébként már korábban, a megfigyelés alatt is felfigyel az ifjú Hannára, egészséges férfiúi vonzalmon és jazzbaráti érdeklődésen azonban nem megy túl a dolog.
Hamar kiderül azonban a Winterek bűnössége, mindenkit lecsuknak, illetve megölnek. Azonban Hannah, Heydrich irodájából történő csodálatos szabadulásával megkezdődik a hajsza Párizson és Madridon át Lisszabonig, ahol a lány igyekszik egy titokzatos amerikai bártulajdonos segítségével leleplezni a nácik tervét a windsori herceg előtt.
A történetmesélés végig remek tempójú, lendületes, és nagyon tetszik az egyre dinamikusabb, egyre rövidebb részletekben történő írás, ahogy a végkifejlet felé haladunk. Van azonban néhány általam teljesen fölöslegesnek vélt részlet és mozzanat (gondolok itt az embercsempész testvérek pisi-szünetére, a párizsi kitérő néhány részletére, illetve a portugál torréró szerepére, hogy mást ne említsek).
Az események azonban végig hitelesen és lendületesen követik egymást, így néhány ilyen döccenő igazán nem sokat nyom a latban.
Mivel nem olvastam a történetet eredeti nyelven, a fordítással kapcsolatban hiteles értékeléssel sajnos nem tudok szolgálni. Annyit jegyeznék meg, hogy eléggé elszomorított egy apró hiba: a németek Anglia lerohanását célzó tervét a könyv elején Tengeri-oroszlán, a közepe felé Seelöve, míg a végén már a helyes magyar megfelelőjén Oroszlánfóka hadműveletként említik, nem tudom, hogy ez fordítói vagy szerkesztői baki-e, mindenesetre engem egy kicsit elszomorított.
Az írásmódról sokat nem lehet mondani, ismerjük mind ennek a műfajnak a nyelvezetét, szerkezeti felépítését, én egy ilyen szórakoztató mű elé nem nagy elvárásokkal ülök le. Minden tiszteletem a szerzőnek, de egyvalamit azért itt is megjegyeznék: egy helyütt a regényben két alak lép be egy helységbe (és a történetbe), nem is teljesen elhanyagolható szereplők, a későbbieket tekintve. A jó Higgins mester pedig elintézi őket ennyivel: egyikük kopasz, másikuk szemüveges. Akárhogy is. Ez számomra elfogadhatatlan, még egy ilyen könnyed műfajban is. Elég nehéz magam elé képzelni és a továbbiakban cselekedeteiknek kontextusában látni két embert, akiről annyit tudok, hogy az egyik szemüveges, a másik kopasz, és az sem teljesen egyértelmű, hogy melyik-melyik.
No de ezt leszámítva csak jót tudok mondani minden egyébről, ami az írói munkát illeti, már amennyiben én kompetens vagyok véleményt formálni ezekről a dolgokról, mint olvasó.
De a sas mégsem szállt le?
Sajnos nem minden várakozásomat váltotta be ez a regény, ezt az elején el kell hogy mondjam.
A történet alapvetően két fő helyszínen és három főszálon mozog.
- Berlinben
- a Reinhard Heydrich és Walter Schellenberg mint a Windsori herceg elrablásán/megszöktetésén/átállításán ügyködő SS-projekt
- illetve egy amerikai jazz klubban szövődő ellenállási akció
- míg Lisszabonban a történelem sodrában hánykolódó angol herceg
– ezek állnak a középpontban.
A hiteles történelmi igénnyel megrajzolt karakterek természetesen szépen sorjáznak a történetben, hiszen ki nem tudja már unalomig, hogy Wilhelm Canaris tengernagy ritkán tesz akár egy lépést is kedvenc tacskói nélkül, illetve, hogy egyik kedvelt időtöltése a Tiergartenben való lovaglás. Vagy hogy Himmler, óriási tölgyfa íróasztala mögött ülve, szenvtelen arccal hallgat, és sosem mosolyog, ha pedig véletlenül mégis erre vetemedne, abban sincs semmi köszönet, hiszen az ilyenkor jelenlévők ereiben a vér hőmérséklete fagypont alá süllyed, és az esetet követő legrövidebb időn belül jelentkeznek, hogy új kincstári alsóneműt vételezzenek a legközelebbi SS ellátóban.
Ezek régi, jól bevált részletek. Melyekkel minden, a témára szakosodott író feldobhatja történetét. Ami engem igazán meglepett, az Reinhard Heidrych megrajzolása volt. Helyenként már-már szerethető, alapvetően emberbaráti vonásokkal ruházta fel őt Higgins, aki időnként mintha cinikusan összekacsintana az árulásra készülő, emberi érzelmeitől vezérelt Schellenberggel. Bocsánat! Ugyanarról a Heydrichről van szó, aki a keleti hadszíntéren tevékenykedő Einstazgruppen, vagyis a szadista eszelős tömeggyilkosok brigádjának vezetője volt? Ugyanez a Heydrich, aki a Wannsee konferencián, kiváló kollégái társaságában, ceruzája végét rágcsálva és tarkóját vakargatva azon elmélkedett, hogy milyen megoldás lenne a legcélszerűbb és leghatékonyabb több millió ember kiirtására? Ugye még mindig arról a Heydrichről van szó, akinek leghűségesebb és legodaadóbb utódja maga Adolf Eichmann volt, aki küldetésének tekintette, hogy halott főnöke nyomdokain minden szörnyű tervet valóra váltson, amit együtt kiagyaltak és melynek eredménye a holokauszt volt? Szóval mielőtt tovább ragoznám, a méltán híressé vált dialóggal be is fejezem:
– Az a Julis Cézár, aki a műlábában csempészte a heroint?
– AZ!
Szóval nekem legalább is nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy a jó öreg Reinhard bármilyen baráti érzéstől vezérelve (még ha feltételeznék is róla ilyen erős kötődést) szemet hunyna egy ilyen helyzetben, mint amelyben ebben a történtben keveredik Schellenberg barátunkkal, nem is egyszer. Lényeg a lényeg, nehezen tudom elképzelni őt, Himmler irodájában a szőnyeg szélén a cipője orrát bámulva, miközben igyekszik az árulásra készülő Waltert kimosdatni. Különösen nem abban a paranoid, és rettegéssel terhes levegőjű Prinz Albert strasse-i épületben, ahol a lefejezés és a kínzás olyan menetrendszerű és megszokott tevékenység, mint a csocsóbajnokság az első web-isten, a Google irodaházakban.
Heidrich színes jellemrajzáért tehát, valljuk be, egy fél pár dingó-kutya vesét sem adnék (hogy ismét egy klasszikust idézzek).
De mi a helyzet a többiekkel? Hannah és Max, nagybácsi és unokahúg akiket a berlini amerikai jazzkocsma vidám világából egyszer csak a német ellenállás sötét ügyeinek középpontjában találunk. Sajnos ők sem a leghitelesebben felvázolt karakterei ennek a regénynek. Max bácsi családja Amerikába emigrált (Hanna is itt született tehát mindketten amerikai állampolgároknak tekintendők) itt a család megcsinálta a szerencséjét, de Max bácsi egy cionista szervezetben betöltött szerepe hatására úgy dönt, hogy visszatér Berlinbe, (ahonnan minden épp eszű zsidó aki csak teheti menekül) és felveszi a kesztyűt, az ellenállással kezd együtt dolgozni. De mit is? No, ez nem derül ki. Tudjuk, hogy van egy jazzkocsmája, de hogy valójában mit csinál, és mi köti az ellenállókhoz? Nos ez nem derül ki. Mintha végig csak azért lenne ott, hogy a megfelelő pillanatban, a megfelelő véletlen segítségével hozzájusson a windsori herceg elrablását célzó tervekhez. Oké, ő hamar kikerül a képből, és átveszi helyét a rettenthetetlen Hannah, akinek személyiségfejlődése kimerül annyiban, hogy “ő már nem az a gondtalan fiatal jazzénekes lány aki két napja még nem tudott semmit az őt körülvevő borzalmakról”. Ebből azt hiszem, kiviláglik, hogy mennyire nem vagyok nagy véleménnyel egyes karakterábrázolásokkal, de azért félreértés ne essék, egy ilyen jellegű történetben nem is várható el minden részletre kiterjedő precizitás. Mégiscsak egy könnyed kalandregényről van szó.
De akkor joggal merül fel a kérdés, hogy kitől várható az a plusz, amit keresek ezekben a regényekben. Nos, Walter Schellenberg szállította nekem az érdekes és elgondolkodtató emberi reakciókat és helyzeteket. Az a karakter, akitől a legkevésbé vártam, de az első 50-70 oldal után sikerült túllépnie az egészséges szexuális érdeklődéssel Hannah felé közeledő lovagias katonatiszt szerepén, és cselekedetei olyan kérdéseket is felvetettek bennem, amik elég messzire vezetnek és őszintén szólva, vissza kell fognom magam, mikor megosztom a kedves olvasóval, nehogy túl messzire kalandozzam. Vagyis: ez a regény sasként ugyan nem szállt le kedvenceim közé, de egyik alakja beivódott emlékezetembe és alábbi gondolataim kifejtésére késztetett.
Egy áruló portréja
Szerintem a hazaárulás mint olyan nem létezik, illetve, számomra nincs sok értelme. A magam részéről nagyon tisztelem azokat az egyenruhásokat, akik felesküsznek a haza, illetve az alkotmányos rend védelmére, mindenféle politikai és elvi beállítottságtól függetlenül, mindenféle kérdés és fenntartás nélkül követve a jog, és azon keresztül a hon atyáinak rendelkezéseit a haza üdvének és az állampolgárok jólétének érdekében. De sajnos ebben számomra nagyon nehéz hinni. Hiszen a történelem számos alkalommal bebizonyította, hogy egy szabadon választott kormányzat rendeleteivel, előírásaival szemben a vak engedelmesség bizonyos esetekben maga a hazaárulás.
És itt jön a képbe Walter Schellenberg története és jellemrajza, a Windsor akció tükrében. Már a történet elején nyilvánvalóvá válik, hogy Schellenberg nem náci, hogy humánus és érzékeny ember, és kiváló színész lévén, remek hírszerző, cselekedetei sokáig ellentmondásosak, és az olvasó számára izgalmas módon sokáig nem derül fény rá, hogy mi lesz a vége annak a kettős játéknak, melyet egyfelől Hannah és Max megfigyelése, másfelől a Canaris tengernaggyal való szimpátiája, illetve a Ribbentrop tönkretevését előmozdító cselekedeteiben nyilvánul meg.
A német hadvezetés illetve az SS és Adbwer közötti súrlódások és hatalmi harcok történelmi tények, melyek egy nagyon kiélezett bonyolult helyzetről tanúskodnak. És azt gondolom, hogy ez igencsak ingoványos talaj lehet egy történész-író számára, és bár sok mindent sikerült felfejteni a témával kapcsolatban, szerintem bizonyos alakok szerepe már sohasem lesz egyértelműen megmagyarázható (különösen Nürnberg után). Azt mindenesetre el tudom képzelni, hogy a mozgató erők, melyek a szereplők döntései mögött húzódnak, lehetnek a félelem, az egyéni boldogulás és az elvek is. Mire a történet kikerekedik, Walterről egyértelmű képet tudtam kialakítani, és a hangsúly egyéni boldogulásáról egyértelműen eltolódott az elveire. Pimaszul és nyíltan kritizálja a német hadvezetés és magát a Führert. Ez már az elején világos, de sokáig nem látni tisztán, hogy közben miért is végzi olyan lelkiismeretesen a rábízott feladatot, a Winters-ek megfigyelését. Schellenberget véleményem szerint nem a hazaszeretet, illetve a hazaszolgálat motiválja, hanem igyekszik mindig elvei szerint cselekedni.
Ahogy mondtam, én nem hiszek a hazaárulásban. Magam részéről hazámat szűkebb értelemben, abban az ingatlanban látom, melyben élek, ahol magam, határozom meg a kül- és belpolitikát, a pénzügyi tervet, illetve családom boldogulását. Tágabb értelemben pedig hazámnak vallom a Föld nevű bolygót, mely csodáinak és történetének megismerésére és megértésére törekszem. A két véglet között természetesen vannak fokozatok, de abban nem tudok hinni, hogy egy térképen húzott piros vonal bármilyen tekintetben is elválasszon, elkülönítsen, elidegenítsen egymástól két embert.
Én abban hiszek, hogy minden ember fejében/szívében található egyfajta erkölcsi sakktábla, melyen a bábuk a saját morális szabályainknak megfelelően léphetnek és mozognak. Bizonyos dolgokat nem engedünk meg magunknak, illetve néhány lépést eleve nem feltételezünk embertársainktól. Azt az embert tartom honfitársamnak a Föld bolygón, akivel azonos rendszer szerint, azonos szabályok alapján tudok mozogni a kettőnk játékában, legyen az magyar, vagy üzbég, vagy piréz. Természetesen ezen erkölcsi szabályokat neveltetésünk, kulturális hátterünk, vallásunk és anyagi helyzetünk mind befolyásolják, de én nem tudok hinni a kultúrák, vallások és nemzetek közti kibékíthetetlen ellentétekben.
A legnagyobb árulás tehát szerintem az, ha valaki saját elveit és az alapvető emberi értékeket árulja el. Schellenberg pedig a történet előrehaladtával szerintem rájön, hogy kénytelen lesz választani hazája és elvei elárulása között. Az addigi hintapolitika, mely személyes boldogulását hivatott szolgálni, tovább már nem tartható fönn.
Mikor erre rájön és döntést hoz a kérdésben, lehullik róla egy jó adag teher, és olyan derűvel és nyugalommal lát neki tervei megvalósításához, hogy innentől kezdve már-már mellékszereplővé törpül.
A történetben itt veszi át a főszerepet William, Windsor hercege, akinek személyével és hétköznapinak semmiképpen sem mondható történetével rengetegen foglalkoztak már.
Az alapkérdés: hogyan viszonyul ő a hazaáruláshoz? Az erkölcsileg és pozícióját tekintve kisemmizett angol arisztokrata, aki egyszer már meghozott egy igen nehéz döntést, elvi alapon, és kicsinyes bosszúra éppúgy, mint hatalmi ambíciókra megvan minden mentsége. Egy “németbarát” katona, aki előtt hazája látszólag hátat fordított. Vajon mit gondol ő a hazaárulásról? Erre próbálnak a németek éppúgy, mint az angolok rájönni. Persze mindenre van jó indok. Himmler szerint a bosszú, Hitler szerint az angol trón lehetősége, míg Heydrich szemszögéből a háború utáni biztosított pozíció elég indok arra, hogy Windsor hercege elárulja Angliát. Látszólag csak Schellenberg helyezkedik elvi alapra ebben a kérdésben, és csak ő tudja megítélni helyesen egy olyan férfi döntéseit, aki szigorúan az elvei szerint él és nem hajlandó arra, hogy hazája iránti vak szeretet ürügyén a könnyebbik megoldásnak látszó módon elveszítse, vagy megalázza az asszonyt akit szeret.
Hogy ebben a kérdésben kinek lesz igaza, az maradjon a könyv fordulatokban igen gazdag utolsó szakaszának a titka (bár a történelmi események tükrében aligha érhet minket meglepetés.)
Eredeti cím: To cach a king, angliai kiadás éve: 1979
Magyar kiadás:
- Kiadó: Sierra és Maecenas International kft.
- Oldalak száma: 228
- Kötés: papír / puhakötés
- Súly: 200 gr
- ISBN: 0189000466518
- Kiadás éve: 1992
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: