![]()
Balla D. Károj
Balla D. Károj
Bankrablás Gömörben
Kritika
Kordu Leontin: 1. nap: esőnap c. könyvéről
Unatkozó vándorszínészek egy bájgúnár bonviván vezetésével rabolják ki Gömörország fővárosának elegáns bankját Kordu Leontin krimijében. De amijen pechesek és balkezesek… No de kezdjük az elején. Semmi lacafaca, a szerző már az egyébként szépirodalmi igényességgel fogalmazott regény első bekezdésében alaposan lelövi a poént:
Vajon mihez kezd egy vidéki bonviván, ha színházának nyári szabadtéri előadásai sorozatosan elmaradnak a véget nem érő medárdi esőzések miatt? Természetesen bankot rabol. Természetesen sikerül neki. És a pénzt nem kevésbé természetesen a forgószínpad alatt rejti el. Ahonnan aztán majd, túltéve minden természetességen, éppen akkor mossa ki az eső, amikor legkevésbé illene ilyet tennie.
Hú! Mekkora hüjeség mindent elárulni a legelején. Ezek után érdemes elolvasni a könyvet, ha már tudjuk, miről szól? Ám ez a poéngyilkos indítás kíváncsivá tesz: ugyan mivel lehet még megspékeni a történetet?
Nos, a spékelés nem marad el: Kordu Leontin vérbő, sziporkázó regénykomédiát kanyarít a műkedvelő színjátszó csoport tétlenségre ítélt tagjainak abszurd történetéből. A párbeszédek hol Rejtőre, hol Tamási Áronra, hol Cervantesre emlékeztetnek, a történet pedig akár egy Koltai Róbert-film alapja is lehetne – és mégsem hasonlít egyikre sem, mert sajátos, mert egyéni, mert echte gömöri. (És még másmijen is, de erről később.)
Talán mondanom sem kell: azonnal felmerült bennem a gyanú, vajon nem a nagy szerepjátékos és Tsúszó Sándor-kutató Hizsnyai Zoltán bújik-e meg az eleddig ismeretlen szerző mögött? Aztán elvetettem ezt a lehetőséget. Ha ő írta volna, bizonyára megelégszik a fergeteges szerepjátékkal, a lenyűgöző stílbravúrral. Ám Kordu Leontin a szeméjiségét is hozzáadta, mondhatni: beletette a regénybe. A szeméjiség pedig, a stílus maga az ember igazsága ellenére, mégiscsak gazdagabb, árnyaltabb, összetettebb struktúra annál, semhogy kívülről megteremthető legyen. Íróembernek épp elég feladat az alakok karakterét átélhetővé, plasztikussá tenni, ám hogy még a szerző szeméjiségét is megteremtsék a maga hitelességében, az még a posztmodernben is túl nagy kihívás, mindenképpen nagyobb, mint amijen egy ijen könnyű kis nyári stíljáték fontosságával arányban állna. Másképpen: akinek a látványos tűzijáték a fontos, az könnyű kézzel százával fellövi a színes pukkanó petárdákat, és egyáltalán nem foglalkozik sem a gyúlanyagok vegytanának összetett kérdéseivel, sem a röppentyűk befutotta páják parabolaívének a matematikájával.
S hogy az 1. nap: esőnap írójának van saját szeméjisége (amej nem merül ki az adott mű alkotójának a szerepében), arra – mi paradoxon! – mégiscsak magából a regényből kellett rájönnöm. Kordu Leontin ugyanis minden élc és sziporka, minden geg és bon mot mellett és között és alatt és fölött egy teljes világképet és életbölcseletet is közreadott – még ha valamejest rejtettebb formában is.
Lássuk csak. Szerzőnk nyilvánvalóan a shakespeare-i színház az egész világ axiómáját tette műve alaptételévé azzal, hogy a színházban (legyen bár vidéki, szabadtéri és éppen előadások híján lévő) a világ modelljét látja. Ez a világmodell egyszerre szakrális és tudományos, egyszerre objektív és szubjektív.
Mitologikus modell a színház például abban a vonatkozásban, hogy az őskáoszból teremtett világ képződik meg benne: a regény elején a teljes szétesés, szétzüllés, anyagi és morális degradáció végpontjára jutott társulatot látjuk, amej a nagy ötlet hatáséracfokozatosan szervezett egészként kezd működni, és a cselekmény napjai alatt szinte profi bankrabló bandává válik. Hogy mindez éppen 7 nap alatt történik, nyilván az sem véletlen. A véget nem érően szakadó esőben nem nehéz felfedezni a bibliai özönvizet, a körülmények hullámain tehetetlenül vergődő szabadtéri színpad pedig, úgy is mint faácsolmány, egyértelműen Noé bárkájának a szimbóluma. És fojtathatnánk az analógiákat (a társulat kiűzetése előző szereplési hejükről; rabságuk ideje, amikor egy profi társulat statisztáiként működtek; illetve egy ennél is profánabb megfelelés: az Éden nevű ócska kocsmában megeső csábítás és bűnbe esés)!
Semmivel sem járunk rosszabbul, ha a regényben megjelenő mikrokozmoszt a tudományos világkép modelljeként értelmezzük. Az emlékezés ideje hőseink részéről mindig addig a pillanatig vezet, amikor a régi profi társulat felrobbant és a kivált statiszták műkedvelő csoporttá szerveződtek. (Ősrobbanás – az önálló csillagrendszerek kialakulása.) A forgószínpadban sem nehéz felfedezni akár a Galaktika, akár a Naprendszer működő makettjét. Főhőséről meg éppenséggel ijen megállapítást tesz a szerző:
Valentin úgy közlekedik a változó emberi kapcsolatokban, mint az akadályok elől elhajló érzékenység, miközben mindenkivel úgy érintkezik, mint egy faragatlan tuskó.
Ez, ha tetszik, pontosan megfelel a fény kettős fizikai természetéről először Planck által megállapítottaknak: úgy terjed, mint hullám, de úgy kölcsönhat, mint részecske. Nem hinném, hogy a ‘közlekedik’ = ‘terjed’; az ‘érintkezik’ = ‘kölcsönhat’; és az ‘érzékenység’ = ‘hullám’; valamint ‘tuskó’ = ‘részecske’ négyszeres megfelelés puszta véletlen lenne. De a fény-metafora tovább is vihető (és itt már összekeverednek a tudományos és evangéliumi vonatkozások), hiszen Valentin az, aki megvilágosítja színésztársai elméjét arra nézvést, hogy mit kell cselekedniük. Maga a bankrablás egyszerre értelmezhető pszichológiai kísérletnek és profanizált üdvösség-keresésnek, a megszerzett pénz pedig egyaránt jelképezheti az anyagi determináltságot és a megigazulás hamis látszatát. A regény végén a léha életű vidéki kis bonviván, hogy megmentse (megváltsa?) magát és társait, tűzbe veti a pénzt, az anyag átalakul energiává, ő maga pedig ekkor, ezzel szerzi meg az igazi szabadságot, amejnek birtokában visszatér (megtér?) szülőfalujába. Tessék parancsolni: a záró epizódban együtt az anyag-energia ekvivalencia és a bibliai üdvtan.
Amint mitologikus és tudományos, ugyanúgy szexuális motívumok mentén is elkezdhetnénk a mű méjrétegeinek a feltárását. Valentin többször is „nagy játéknak” nevezi a bankrablást, ebben a vonatkozásban az előkészület, a szervezés nem más, mint előjáték. A páncélterembe való bejutást következetesen behatolásként emlegetik; a pénz megszerzésének euforikus pillanatai akár orgazmusként is értelmezhetők. Az esővízzel a rejtekéből kibuggyanó bankóköteg pedig akár egy szülés, vagy inkább elvetélés metaforájaként értelmezhető.
Továbbgondolásra lenne érdemes a „szerep és szereplő” dialektikus viszonya is. A színészi tehetséggel amúgy csak szerény mértékben megáldott társulati tagok ugyanis valójában nem válnak bankrablókká, csupán eljátsszák a bankrablók szerepét, ezúttal azonban fel is nőnek a nagy feladathoz és alakításuk sokkal jobban sikerül, mint bármejik eddigi produkciójuk. Szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy ha megússzák a dolgot, még nagy színész is lehet bármejikükből. Az alakítóra tehát visszahat alakítása. A törvényt ugyan megszegték, de hivatásukban éppen ezáltal igazultak meg. Ezzel voltaképp vissza is érkezünk a bűn és az üdvözülés összefüggéséhez és értelmezési lehetőségeihez.
Nos, talán nem tévedek: meglehetősen sajátos körülmény, hogy valaki az önfeledt nevettetés számára ijen erős metafizikai alapokat teremtsen. Miként is állapítja meg a Don Quijote-t elemezve Georgio Bufatti remek esszéjében, A felszín esztétikumában:
Az ábrázolás felszíni objektumait (cselekmény, helyszín, alakok stb.) olyan opaleszcens tulajdonságokkal felruházni, hogy mögöttük ne csak látszódjanak, hanem ontologikus fényükben fel is ragyogjanak az összefüggések – csak a kivételes tehetségeknek sikerülhet.
Nos, nem gondolom, hogy Kordu Leontin szeméjében egy Miguel de Cervantes Saavedra nagyságrendű géniuszt kellene tisztelnünk, ám annyi bizonyos, hogy Gömör bonvivánja akár La Manche lovagjának távoli leszármazottja is lehetne, és nem méltatlan arra, hogy kedvenc pikareszkhőseink közé elraktározzuk.
Végül: a regény az elmondottak mellett még az élet abszurditását is megjeleníti azzal, hogy az eső egyszerre jelenti benne a motiváló körülményt, a cinkostársat és az árulót. (Ha nem szakadna napok óta, hősünk énekelne a színpadon, eszébe sem jutna a bank; ha nem zuhogna, az állandó zárlatok miatt nem kellene kikapcsolni a riasztó berendezést; ha rövid kihagyás után nem lenne újra felhőszakadás, nem mosná ki a víz a kötegeket a forgószínpad alól.) A paradox léthejzetek legszebb nyelvi megjelenítése pedig a jegypénztárba kiakasztott tábla felirata:
AZ ESŐZÉSEK MIATT AZ ELŐADÁSOK ELMARADNAK
AZ ESŐ UTÁNI 1. NAP: ESŐNAP
Innen nézvést már a cím sem üres szójáték.
A szerző újabb publikációiban nem használ el-ipszilont (ez természetesen nem vonatkozik az idézett szövegekre).
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: